2019. május 16., csütörtök

Úgy fogok elaludni mindjárt, hogy egyik oldalról egy szőke herceg öleli a nyakamat, a másik oldalról egy hercegnő fogja két kézzel a karomat.

Nem cserélnék senkivel.

2019. május 14., kedd

Szotymikának az utóbbi időben fontos téma a halál (nem emlékszem, meséltem-e már, és lusta vagyok visszakeresni). Egészen pontosan az, hogy én mikor halok meg, és hogyan lehetne megúszni, hogy elveszítsük egymást.

"Anya, én annyira de annyira szeretlek, és soha nem akarom, hogy meghalj! Én veled egy sírban akarok lenni! Egy temetőben."

És emlékszem, hogy kábé ennyi idősen pontosan ilyen gondolataim voltak, kétségbeesetten kerestem a módját, hogy kicselezzem a halált és örökre együtt maradhassak az anyukámmal.

Ma a rossz álmokról beszélgettünk. Arról faggattak, hogy nekem milyen rossz álmaim szoktak lenni, és én is kérdezgettem őket. Szotymi azt mondta, ő múltkor álmodott egy nagyon rosszat. Érdekelt, hogy mit, de nem volt hajlandó elárulni, csak ennyit, hogy nagyon rossz volt. És emlékszem, akkor is mesélte rögtön, amikor megtörtént, de akkor sem lehetett kihúzni belőle, mi volt az. Nem mondta el senki másnak sem, de biztos vagyok benne, hogy ha felnőttkorában beszélgetünk erről a bizonyos álomról, még akkor is eszébe fog jutni. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a halállal kapcsolatos.
Úristen, milyen nap volt ez megint. Micsoda kicseszett nap. Mennyivel könnyebb lenne egy jó füldugóval, vagy nyugtatóval, és/vagy borral, vagy társsal. Most így utólag nem akarom elhinni, hogy napközben én voltam az, aki alig várta, hogy hazajöhessen a cuki gyerekeihez. Mégis mire számítottam? Ugyanaz, mindig. Napok óta nem tudják szabad levegőn kipörögni magukat, végül is érthető, hogy meg vannak veszve.

Szerintem sokkot kaptam.

Szerintem a szomszédok is.

De szerintem azt leszarom.


Tudom, hogy elhamarkodom és talán majd kapok is érte, de nem érdekel, most pattant el az utolsó idegszálam is. Szóval mindenkinek, akinek nincs gyereke, vagy nem három van, vagy legalábbis nem az én három gyerekem az ő három gyereke, vagy az én három gyerekem az ő három gyereke, de nem ő van velük itthon...

Szóval mindenkinek üzenem: azért úgy rohadtul könnyű ám!

2019. május 4., szombat

A jövő héten az ovis csoportunk anyukás kirándulásra megy. Szotymival arról beszélgettünk, mi lehet ott, ahová megyünk. Gondoltam, valami tanya jellegű helyet kell elképzelni. Felvetettem, hogy állatsimogató például biztosan van szerintem. Szotymika ennek nagyon megörült, és azt mondta, ő hódot meg pandát mindenképpen szeretne simogatni.

2019. április 24., szerda

Tánc, úszás

Azért senki nem mondhatja, hogy nem igyekszem. Na meg, hogy nem tanulok a facebookon szembejövő, gyerekneveléssel kapcsolatos bölcsességekből.

Viszont tény, hogy a gyerekeim ki tudják hozni belőlem az állatot, pontosabban nem is ők, mert valójában semmi ördögi nincs bennük, hanem a külvilág plusz ők, de ebbe most bem megyek bele jobban, írtam már róla eleget amott. Lehet, mondom LEHET, hogy az én idegrendszerem az átlagosnál jóval hamarabb képes túlterhelődni, és robban. És vannak, akiké meg talán soha.

Na szóval. Múlt kedden a gyerekeim a szokásosnál kicsit jobban kiakasztottak, na meg az, hogy óriási, dögnehéz csomagot* cipeltem haza, csak előtte még oviba, iskolába, majd fagyizni is, ezúttal éppen 4 gyerekkel. 

Ja, Szotyminak az idei utolsó táncórája volt,  bemutató óra, arra rohantam először. Az én finom mozgású, karcsú kis balerinám attól a perctől kezdve, hogy meglátott, alig akart csinálni valamit, csak bújt hozzám, pedig annyira ügyes és hajlékony, és tudtam, hogy a gyakorlatokat kisujjból megcsinálja, hiszen láttam otthon. De azért hagytam, hogy az ölembe üljön és átöleltem, mert végül is mi van akkor, ha a többi szülő pont nem látja meg, mennyire ügyes. Semmi. (Majd látják később a tévében.) Meg különben is, gondoltam, az ölelésemre emlékezzen később, ne arra, hogy mérges voltam - és így nagy nehezen a végén mégiscsak eltáncolta a teljes táncot ő is.

Később a mogorva albán fagyis az óriási adagok és az egyetlen halvány mosoly ellenére is az életkedvem ellen dolgozott, aztán Mimmó akarta mindenképp a fagyizó kis üvegasztalán tartani a lábát, szóval alakultam szépen...

Aznap kaptam meg egyébként a kollégáimtól a szülinapi ajándékomat, egy Airbus A380-as, összerakható repülőmodellt, merthogy az az egyik kedvencem, mint már írtam régebben. Az is ott volt nálam.

Ha valameddig tartom is magam erőből délutánonként, legkésőbb akkor biztosan eldurran az agyam, amikor itthon belépünk az ajtón, és meglátom a bevetetlen ágyat, megszórva kifordított pizsamákkal. Sírni tudnék ilyenkor, és mielőtt elkezdenénk élni, muszáj összepakolnom, mindenkivel kezet mosatnom, átöltöznöm... Csakhogy ezen a napon a gyerekeim olyan izgatottak voltak az A380 miatt, hogy azonnal neki akartak állni az összeállításnak. Hiába mondtam, hogy majd én rakom össze, találtak kiskaput, és nekiestek, hogy ok, akkor ők előkészítik nekem. Mire a szobába értem, már feltépték a zacskókat és a keretekből kiszedegették az alkatrészeket. (Ezek a kereteken voltak megszámozva, de már mindegy is.) Akkor robbantam, amikor megláttam, hogy az egyik hajtómű eltört. (Pedig hát nem csoda, a tojáshéjjal nagyjából megegyező törékenységű a cucc, csak akkorra a káosz már eléggé megviselt.)

Szóval ekkor mindent visszapakoltam a dobozba, hogy majd egyszer én, és ment tovább a taposómalom, kaja, fürdés, miegymás, ja, csak előtte még őrjöngve felhívtam Tetkóst, hogy elkáromkodjam neki a délutánomat, szóhoz se hagytam jutni, pedig ha hagytam volna, akkor elmondta volna, hogy épp ott áll mellette egy ügyfél.

Szerintem sokkot kaptam, vagy nem tudom, de a továbbiakban robotként csináltam mindent, és a kérdésre, hogy másnap megyek-e velük úszásra, azt feleltem, hogy biztosan nem. Mind az 512 alkalommal. Néha hozzátettem, hogy azért nem, mert minden igyekezetem ellenére ők mindig beégetnek valamivel, ha emberek közé megyek velük, és ebből mostanra elég volt, tanuljanak az esetből, és különben sem vettem ki szabit másnapra.

Igazából minden héten elmondták, hogy szeretnék, ha velük mennék úszásra - alkalmanként max. 2-3 szülő mehetett, fel kellett írni már jó előre egy táblázatba a falon, ha menni akart az ember -, de mindig hárítottam, mert nem akartam emiatt szabadságot kivenni. Egyrészt a fent említett okból, másrészt azért, mert féltem, hogy olyan szülővel leszek ott, aki nem kedvel-nem köszön-bunkó velem (van pár ilyen), és tudtam, hogyan hatna ez a lelkemre, valamint közvetve a gyerekeimére is.

Csakhogy most volt az utolsó úszásuk, és kihirdették, hogy mindenki mehet  aki akar. Sebaj, az utolsó napig tartottam magam. 

Amikor a esti fürdést mindkét iker végigbömbölte (de ezt úgy képzeld el, hogy nem költői túlzás, tényleg végig sírtak a kádban), akkor kezdtem el gondolkodni, hogy talán megemberelhetném magam. Talán felszívhatnám magam még most az egyszer, utoljára, hát mi történhet. Végül is... csak egy ugyanolyan munkanap, mint a többi, és hát legalább én lennék a nélkülözhetetlen sztárdolgozó, de nem vagyok... A másik oldalon pedig egy utolsó úszás, amire az ikrek úgy fognak emlékezni, hogy velük senki se volt ott. (Az egyik anyuka mesélte, hogy tőlük például apa-anya-nagymama is ott lesz. Tőlük egyébként Szotymitáncosnő a bemutató után kapott egy gyönyörű, rózsaszín gerberát.) Szóval döntöttem. De eldaráltam nekik vagy százszor másnapig, hogy ne próbálkozzanak semmivel, csak megyünk meg jövünk, utána ovi, este mennek a Mátrába, viselkedjenek.

Másnap tehát bekísértem őket oviba, hazarohantam, majd az indulás időpontjára vissza. Az én gyerekeim szerintem még soha nem gyalogoltak olyan boldogan, mint most, amikor az uszodába menet két oldalról a kezemet fogták. Nimród nem is fogta, hanem átölelte a karomat. Nagyon aranyosak voltak. 

Végül úgy láttam, még sok szülő végigvette magában a dolgokat pont úgy, ahogy én, mert az uszodánál, vagy épp bent még jó páran csatlakoztak hozzánk, olyanok is, akik meg sem ígérték inkább a gyereknek, mert nem tudták, elengedik-e majd őket. Majdnem mindenki ott volt. Akiknek kicsit korábban el kellett menniük, azoknak a gyereke mindig elkezdett sírni, de aztán megnyugodtak hamar.

A gyerekeim nagyon boldogok voltak, Mimmó teljesen megkergült, és kukorékolt ki nekem a vízből, míg Szotymi fegyelmezetten csinálta a feladatokat (és mindig első lett, bocs, de ezt muszáj volt leírnom).

A végén már mondogatták, hogy éhesek, de a dadus által körbekínált almából mégsem kértek. Aztán visszaindultunk az oviba, minden rendben ment. 

Mindössze két gyerek volt, aki a hazaút háromnegyedét bőgve tette meg, mert csalódtak az emberi jóságban, és úgy kellett húzni őket az oviig, merthogy az éhhalál szélén már szinte nem is bírta őket a lábuk, hiszen hiába könyörögtek, senki nem ment be velük a pékségbe.

Találd ki, kik voltak azok.

*az egész évben gyűjtögetett papírszemét, a Lokálok meg különböző szórólapok halmának egyik felét, mert ezen a héten van papírgyűjtés a suliban. Úgy egy tonna papír lehetett nálam. Ok, talán egy kicsivel kevesebb.

2019. április 19., péntek

Pár hete az ikrek fürdés közben egyfolytában ugyanazt a dalt énekelték. Annyira aranyosak voltak, és olyan régen néztek már normális zenei videókat, hogy úgy döntöttem, megmutatom nekik a dalt, amit énekelnek. Legnagyobb meglepetésemre tiltakoztak, de a telefon az én kezemben volt, ők meg a kádban, szóval nem tehettek semmit. Pár másodperc után  persze tátott szájjal nézték a videót. (Pont úgy, ahogy én is néztem gyerekkoromban.)


Annyira kis cukik voltak, nagyon tetszett nekik, én meg utána elmeséltem, hogy Dee Snider valójában teljesen normális, tök régóta van felesége, meg vannak gyerekeik is. Ez a téma annyira érdekelte a kicsiket, hogy aztán Dee Snider minden családtagját végig kellett mutogatnom nekik, elmondani a nevüket, hogy ki mivel foglalkozik, és melyik gyerek mennyi idős.

Azért a szólóalbumáról úgy döntöttem, inkább nem mutatok egy dalt se. Kicsik még hozzá.