"Anya!"

 Mostanában az ikrek felébrednek éjszaka. Nem tudom, hogyan lehetséges, de meghallom, amikor szólnak nekem, válaszolok ("Megyek!"), aztán már rohanok is fel hozzájuk. Az emeletes ágyon Szotymika alszik alul, gyorsan begömbölyödök a lábához a plüssök közé, mint a család kedvenc kutyája, és már alszik is tovább mindenki. (Ha az embernek 4 óra körüli alvásmennyiség jut egy napra, akkor a szekrény tetején is képes azonnal elaludni.) Egyébként általában úgy ébredünk reggel, hogy Szotymi paplanjába vagyok burkolózva, rajta pedig semmi takaró, de hát istenem, ez nem az én döntésem.

Egy-két napja az éjszaka közepén szintén meghallottam, amint szólítanak:

"Anya!"

Ilyenkor általában picit hallgatózom, hátha csak álmodtam (de sosem), így történt most is. Csakhogy ezúttal valószínűleg mélyebben aludtam a szokottnál, és amikor az álom ködén másodszor is áthatolt a lányom kristálytiszta hangja, én még mindig nem voltam magamnál annyira, hogy eszembe jusson, mit kell válaszolni. 

"Anya!"-kiabáltam vissza, és nem mozdultam. Valamiért rögtön nagyon megkönnyebbültem, azt éreztem, hogy na, ezt is elintéztem, és már aludtam volna vissza, amikor...

"Igen, Anya. Az te vagy, neked szólnak a gyerekeid"-szólalt meg mellettem Tetkós. Akkor lassan összeállt a kép, én pedig siettem fel hozzájuk.

Nem tudom, hogy abban a pillanatban, amikor kitisztult az agyam, nevettem-e, de azóta ahányszor eszembe jut a jelenet, összecsuklok és vinnyogva röhögök.