5 hónap

Ma öt hónaposak. Elképesztő. A kis Varog ennek örömére ma felült. Az úgy volt, hogy pelenkáztam az ágyon, ő tök meztelen volt, a hasára pattant és megpróbált elmenekülni, aztán inkább felült. Úgy ült ott, mint egy kis krumpli, alatta a kis húsos combjai, fején az ezüstös csíkban csillogó haja, és vigyorgott, a kis Kenyő meg épp dolgozott valamit valami tigrisen (előzőleg már ő is majdnem lemasírozott az ágyról, de neki nem sikerült, nem úgy, mint a kis Varognak, aki szépen lassan lecsusszant múltkor, és fejre érkezett, de akkor már fogtam a lábát), de azért rámosolygott... Á, nem lehet elmondani. Látni kell. (A múltkori fotó inkább csak bizonyíték a létezésükre, mert valójában csodaszépek, de rettenetesen tehetségtelenül fotózok.)

Tegnap és tegnapelőtt nem aludtak, és ez némileg kikészített, aminek persze szegény Nyúl itta meg a levét. És ne. Senki ne merjen azzal jönni, hogy 

- olyan szépek

- olyan jók

- nem is sírnak

- nem is rossz ez a gyerek.

Mert ez ugyan mind igaz, de NE. Senki, mondom SENKI nem töltött velük egy egész napot egyedül, azaz hármasban vagy négyesben. Ennélfogva senki, mondom SENKI nem tudja elképzelni, mit vált ki az emberből, hogy egész nap fogod az egyiket, de ezalatt feltétlenül üvölt a másik (szegénykéimnek rossz napjai vannak), és sétálsz a lakásban, de egy eldobott taknyos zsebkendőért sem tudsz lehajolni, és nézed a gyerekszobát, ahol a nagy épp most hányja szét a nyolcszázhetvenedik játékot is, de persze mocskos kézzel... És porosak a polcok és hajszálak borítják a padlót mindenhol és gyűlik a szelektív szemét (de a szakadó esőben bocs már, hogy nem cígölöm kifelé a babákat, csak "meralevegőazkellagyereknek", hagyjuk már). És amikor végre, késő délután elalszik az öledben az egyik, jön a Nyúl valami zörgő kiskocsival, az alvó baba szeme pedig úgy pattan ki, hogy azt látod benne: "felkészültem a következő 4 órányi ordításra".

Nem tudod, milyen megalázó, hogy úgy reggelizel délben, hogy egyik baba a kezedben van, de ha megvárnád, hogy kiengedjen a vaj, éhenhalnál, úgyhogy inkább harapod gyorsan a kenyérhez, közben ordít a másik... És estére remeg a kezed és a lábad is, de nem az idegtől, hanem a fáradtságtól... És minden este, mondom MINDEN ESTE bőgsz, mert mire elalszanak végre, akkorra már a Nyúl is alszik, és megint nem te meséltél neki, és megint nem volt időd arra se, hogy két mondatot beszélgess vele, és gyümölcssalátát sem adtál neki már két napja, pedig hagyomány... És már csak az apjával akar lenni, már a fogát is csak ő moshatja neki, már mesélni is őt hívja, hozzád már egyáltalán nem szól... Mostanában már azt se kérdezi, hogy ugye majd elmentek metrózni kettesben, mert tudja, hogy nem.

Lehet, hogy nekem segítség, ha valaki vigyáz a Nyúlra, vagy ha Tetkós magával viszi bandázni, és míg ő vedel, a Nyúl biciklizik vagy tesz-vesz, de neki nem ez kell. Neki egy anya kellene néha. 

Szóval azt akarom mondani, hogy SENKI ne merjen többé prédikálni, és az általam unalomig ismert szólamokat fújni, mert SENKI nem tudja, milyen. Soha nem bántam meg és nem is fogom és imádom mindhármukat, de őszintén szólva nem tudom, mi lesz, és főleg azt nem, hogy a Nyúl hogyan fogja átvészelni ezt az időt.

(Bocs, ha ez most ilyen lett, tényleg teljesen el vagyok ájulva tőlük, csak az elmúlt két nap kicsit többnek tűnt.)