*Szóval felsöpörtem, felmostam, mostam, porszívóztam, kimostam a porszívót, mosogattam (ma eddig még csak egyszer), a babák elaltatva, úgyhogy ha a fene fenét eszik, most akkor is írok egyet s mást. Fejben folyton blogolok, de a telefonom mostanra már annyira haldoklik, hogy gyakorlatilag két mondatot is egy napig tart vele leírni. Sajnos a szépségüket nem tudom leírni (és botrányosan rosszul fotózok) meg az illatukat sem tudom itt közvetíteni (pedig de jó lenne valahogy eltenni emlékbe azt is!), de azért gyorsan mesélek pár dolgot.

Jól vagyunk, ki így, ki úgy: a babák fizikailag nem, mert megfáztak, lelkileg viszont igen, mert sokat röhögünk, és másodpercenként akad valami dicsérnivaló rajtuk. Én fizikailag igen, lelkileg nem, mert Tetkós szarik rám, de legalább már mindenki más is... A Nyúl fizikailag igen, mert nem beteg, lelkileg meg nem, mert Tetkós el van hanyagolva továbbra is. Értelemszerűen továbbra sem köti le pár percnél tovább, hogy olyat játsszon, ami a babáknak is jó, értelmes játékokkal meg a babák miatt nem nagyon tud, bár múltkor felpakoltam néhány vödör legót az emeletes ágyára, és azzal kicsit elvolt. Mostanra viszont már annyira rákattant a tévére, hogy a legutóbbi sétánk alkalmával, amikor a kis Kenyő kitartó üvöltése ellenére feltettem neki a kérdést, hogy elsétáljunk-e még egy bizonyos utcába, azt felelte: ne, mert nem akar lemaradni az egyik meséről... :( Változatosságként ott egy bizonyos játék, amit Öcsém, Tetkós és én is letöltöttünk a telefonunkra, órákat játszik azzal (képtelenség kimarnom a kezéből a telefonomat, ha megkaparintotta - ha mégis megteszem, akkor ordítva káromkodik), és közben hisztizik (sikítva - a szomszédok tutira azt hiszik, hogy bántom). Felvette továbbá azt a szokást, hogy csak farmernadrágban hajlandó oviba menni (meg Harley Davidsonos bőrdzsekiben, bár ez utóbbit ma leadta, mert kitalálta, hogy sokkal menőbb a halálfejes pulcsi mellénnyel), és az udvaron valószínűleg kizárólag térden közlekedik, úgyhogy naponta mosok farmert, de nem baj, mert nekem meg ez a hobbim.

Rengeteget kéne mozognia kint, de szabad levegőn csak sétálni tudunk, mert a játszótéren a babák az álló kocsiban pár perc után hisztizni kezdenek. Múltkor kivettem őket is, nos, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, az egyik balra, a másik pedig jobbra indult a sok rohangáló gyerek között. Nagyon édes volt a kis kék és a kis piros mormota, ahogy kotortak kétfelé :D Szerencsére épp egy ovistárs anyukájával voltam (azelőtt csak köszöntünk, de most tökjól összebarátkoztunk), aki kérés nélkül pesztrálta a kis Varogot, de egyedül nem tudom, mihez kezdtem volna. Hintáztatni is lehetetlen őket, ha egyedül vagyok (ált. mindhárom azt szeretne), szóval korlátozottak a lehetőségek. Persze eléggé szégyellem, hogy nem vagyok elég nekik, ugyanakkor meg be kell látni (mármint azoknak, akik több talpraesettséget várnak el tőlem), hogy három gyerekhez kevés a két kéz.

Sétálni viszont imádok velük. A harisnyáig nehéz (valaki kitalálhatna már egy spray-ből a gyerekre fújható harisnyát, amit a hazaérkezéskor egyszerűen le lehet tépni és eldobni), onnan már gyerekjáték a dolog (már ha ki tudsz békülni a ténnyel, hogy fésülködésre-sminkelésre nincs idő, és jobb, ha a nadrágod gombolását is a liftben tudod le). A Nyúl boldog, amikor meglát (és már kétszer is sikerült rögtön megtalálnom a dadus nénit, hogy vigyázzon a kocsira!), nem hisztizik, nem ellenkezik az öltözésnél, aztán vagy pékségbe, vagy fagyizni megyünk (jól van, egymás mellett van a kettő), és a babák üvöltéséről megpróbálva nem tudomást venni, megbeszéljük a napi dolgokat. Néha nem bírom tovább, kiveszem a kis Kenyőt (általában ő hisztizik még mindig), másik kezemmel tolom a kocsit, de amint a kis Varog meglátja, hogy kivettem a kis Kenyőt, ő is elkezd hisztizni, pedig addig eszében sem volt. Van azért, hogy nem: csak néz azzal a hatalmas kék szemével, én meg legszívesebben kikapnám és megölelgetném, annyira imádnivalóan, mackósan, férfiasan nyugodt - de hülye azért nem vagyok.

Itthon remekül elvagyunk. Ismét konstatáltam, hogy a babáknak való játékok kb. 50%-ára kár volt pénzt kiadni, vehettünk volna helyettük körömlakkokat, fűszereket, evőeszközöket meg papírtörlőt, mert ezekkel sokkal szívesebben játszanak. Gyakorlatilag a teljes fűszerkészletemet kipakolják mindennap, az evőeszközöket szintén. (Pár szekrényen van gyerekzárunk - így pl. cipőket és szemetet már nem pakolnak -, más szekrények szigetelőszalaggal vannak leragasztva, de van pár szekrényajtó, amelyekre nincs megoldás.) Ha nincs a konyhán végighúzva egy tekercs - letekert - papírtörlő, már úgy érzem, hiányzik valami. (Tegnapelőtt volt egy kalandunk a kakaóval, ma meg a zsemlemorzsával, de a tetves telefonommal persze egy képet se tudok felrakni.)

Tegnap lepakolták a sarokban lévő dvd-állványról a dvd-ket, betoltam teljesen a járókát, hogy ne férjenek oda, így a kis Varog ma ledobálta a cd-ket a komódról, mert így viszont azt most elérte. A kis Kenyő napi szinten teríti be a szobát a Nyúl összegyűjtött rajzaival, de valamiért a használt pelenkák is elmondhatatlanul vonzzák őket.

Elég gyakran kapok nevetőgörcsöt, lassan már kezdem letojni, hogy hogy néz ki a lakás (pontosabban kezdek beletörődni), összekapkodom, amit tudok, meg amikor alszanak, lefertőtlenítek egy-egy dolgot a nyugalmam kedvéért. (Ha ébren vannak, csak a mosás és a porszívózás engedélyezett, mert abban ők is tudnak aktívan közreműködni, minden más hasznos tevékenységet üvöltéssel akadályoznak meg.) Ugyanakkor mostanra annyira messzire kerültem attól, hogy bárkit is vendégül lássak, hogy félelmetes. Konkrétan nem tudom elképzelni, hogy valaki betegye hozzánk a lábát még valaha, mert tudom, hogy egyedül képtelen vagyok vállalható állapotba hozni a lakást, segítségem valószínűleg már sose lesz, viszont így meg ne jöjjön senki, hogy megmaradjon a maradék méltóságom. (Tudom, mire gondolsz, hogy akkor miért nem csinálom most, blogolás helyett... azért, basszus, mert március 23-án írtam utoljára, és ha már ennyi sem marad meg a régi énemből - az írás -, akkor tényleg leírhatom magam.)

Jó velük, hihetetlenül szórakoztatóak, bár most már hónapok teltek el úgy, hogy minden egyes kávémat (a reggelit is, és a délutánit is - bár van, hogy ez utóbbira nincs időm) úgy ittam meg, hogy végig ki akarták tépni a kezemből. Lassan megszokom, hogy miután megreggeliztek, az én reggelimre is igényt tartanak, ha nem is evés céljából, legalább azért, hogy rádolgozhassák a padlóra. 

Folyton labdáznak meg bújócskáznak, hatalmasakat kacagnak együtt ketten-hárman, és ettől aranyosabb hang nincs a világon. Eszméletlenül jó nézni őket, amikor önfeledten játszanak, amikor táncolnak, amikor zenét hallgatnak, vagy nevetnek azon, hogy énekelek nekik... És eszméletlenül jó a Nyúllal beszélgetni, két perc után jó kedvem lesz, olyanokat mond, és olyan aranyosan mondja azon a kis cincogó hangján... Imádom őket puszilgatni, Isten bizony még a Nyúlnak is babaszaga van... Szóval én azt mondom, hogy gyereket mindenkinek! (Akik nem kedvelnek engem, azoknak hármasikreket!)

Jól van na, igazából végigvonyítják a nap 95%-át, a fennmaradó percekre szokás mondani, hogy azokért érdemes élni - hát nagyjából igen.

*Van egy ismerősöm, akinél minden beszélgetés alkalmával az a vezérelv, hogy felsorolja, mi mindent csinált már aznap, lásd mennyire ügyes és mennyire pörög ő (amúgy tényleg!), mert te nyilván csak a körmödet reszelve üldögélsz, miközben a gyerekeid elkészítik a kajájukat, megeszik, majd taknyukat nyelve üvöltenek, míg el nem alszanak maguktól... Az ő mintájára.