Zozika azt a mérhetetlenül cuki szokást vette fel, hogy nekifutásból ölel. Szalad felém vigyorogva (már eleve az ébredés utáni második másodperctől napsugaras mosoly van az arcán), aztán erősen a nyakam köré fonja a kis karjait, de még nincs vége, mert a lábait meg a derekam köré olyan erősen, hogy fognom sem kellene. Azért persze fogom, mert képtelenség megállni, hogy ne szorítsam magamhoz, ne birizgáljam a tarkóján a göndörséget, és ne szagoljam ki belőle az összes babaszagot. És úgy marad sokáig - bújik és tűri, hogy a nyaka és válla közötti kis hajlatba pusziljak, és ó, Istenem, hát ilyenkor - mondom ILYENKOR - pont nem érdekelnek, akik elhagytak és az sem, aki épp az én karrierálmomat éli (mert e két embertípuson való felesleges gondolkodás fog lassan az őrületbe kergetni úgy egyébként), ilyenkor tökéletesen boldog vagyok.
Mimmó babaszagában sincs hiba. Ő szépen, kedvesen jön, aztán magától értetődően helyet foglal az ölemben, mint valami fotelben, a karomba dől, és engedi, hogy puszilgassam. (Ő is tud már puszit adni, de azt ki kell érdemelni még nekem is, akibe pedig teljesen nyilvánvalóan szerelmes.) A haja selyem, szinte fehér pihe, nagyon nehezemre esik nem tekergetni az ujjam köré. Már a nyaka aljáig ér, és amikor felpattan a motorhintára és tiszta erőből hajtja előre-hátra, az angyalhaj lobog a szép kis feje körül. A nyakának nyálillata van (mert fogzik - Zozika is, de ő sokkal elegánsabban), de azt is imádom, mint ahogyan ébredés után a kis izzadt hajuk illatát is. Ő egyébként szoptatás közben végig simogat, ez csak nemrég tűnt fel.
Hála Istennek, a Nyúlnak se kisgyerekszaga van. Ott az ő hajában is a közös babaillatuk, amitől egyformán vagyok beléjük szerelmes és egyformán szeretem őket ölelgetni, és amiről gond nélkül felismerném őket bekötött szemmel. Ezer közül is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése