Ma megkapták a 15 hós oltást. Hááát... csodálkozom, hogy a kerület lakosai közül senki nem hívta ránk a rendőrséget csendháborítás miatt (csodálkozom, hogy a rendőrség épületében nem kapta fel a fejét senki a hangokra, amelyekből arra lehetett következtetni, hogy két kisbabát kínoznak).

Már említettem, milyen jól viselik az oltásokat. Szúrás, becsületből kis sírás, oszt annyi. Mára viszont akkora alvásdeficitjük halmozódott már fel, hogy mire bekerültünk, eleve nyűgösek voltak, ráadásul korábban értünk oda, így már a váróban elegük lett mindenből. Úgy értem, minden játékból és könyvből, amit vittünk, minden képből a falon, és minden autóból a parkolóban. Így aztán hiába kerültünk be elsőként (nem volt nehéz, mivel rajtunk kívül akkor még nem volt más gyerek, pedig az talán lekötötte volna őket), már mínuszból indult náluk a dolog. 

A dokinénit eleve nem szeretik, hisz folyamatosan szurikkal bombázza őket, úgyhogy lehet akármilyen aranyos, náluk már elásta magát. És végül ehhez jön még, hogy annyira alapos, annyira belemegy minden részletbe, hogy az már sok is. Most például megint minimálisat híztak (csodálkoztam volna, ha nem így van), úgyhogy igazából tökmindegy volt, hogy milyen csodálatosan fejlettek, ügyesek, okosak, szemmel láthatóan egészségesek és mozgékonyak, ezt a táplálkozást újra ki kellett tárgyalni.

Újra TÚL kellett tárgyalni. 

Közben a méréshez lekerült róluk a ruha, és csak egy-két darabot adtunk rájuk vissza (cipőt nem, mert még hátra volt a szuri), így nem tehettük le őket, szóval két perc után már izegtek-mozogtak a kezünkben. Aztán nyafogtak. Aztán ordítottak. És még mindig csak a táplálásnál tartottunk. Hogy az anyatej minőségileg kevés, adjak ilyen mű-por-izé babatejeket. Meg tehéntejet. Meg hogy azért szopiznak, mert folyton éhesek. Ennek ellentmondani látszik, hogy amikor vért izzadva igyekszem mindennap rendes, egészséges főtt ételt vagy bébiételt eléjük tenni, akkor megtisztelve kell éreznem magam, ha méltóztatnak 5 falatnál többet enni fejenként. Na mindegy. Egyébként értem, biztos van benne valami, hogy a tej már nem elég (nem mennyiségileg), látom én is, de attól még nem esznek többet, és amikor szopizást követelnek ordítva, akkor nem fognak kevésbé ordítani, ha ehelyett az orruk alá dugok egy kis krumplifőzeléket. (Nyilván biolegelőn legeltetett csirke pépesre passzírozott húsával, hö, mert csakis így szabad, igaz-e.)

Úgyhogy műtejbeszerző körútra fel!

Egyékbént érdemes megnézni egy olyan egészséges étrendet, ami kismamáknak szól, meg egy olyat, ami mondjuk 1-3 éves gyerekeknek. A mennyiségek - megdöbbentő módon - nagyjából ugyanakkorák.

Na de a hosszúra nyújtott táplálási tanácsadó végére a gyerekeim már úgy ordítottak, hogy semmivel sem lehetett megnyugtatni őket, a szurinak pedig nem is ez volt a célja... Úgyhogy azzal meg úgy felidegesítettük őket, hogy gyakorlatilag képtelenek voltak abbahagyni az üvöltést. Szerintem legalább az épületben mindenkire ráhoztuk a frászt. Rohamtempóban, vért izzadva (igen, már megint ez a kifejezés, mit csináljak) öltöztettük őket, és úgy iszkoltunk kifelé, mintha lopni mentünk volna be. A kölyköcskék pedig abban a másodpercben elhallgattak, ahogy kinyílt az ajtó és megérezték a kinti levegőt. Ekkorra viszont már bukott a terv, hogy elmegyünk bevásárolni, mert Tetkós kijelentette, hogy nincs az az isten, hogy ő ezekkel...

Úgyhogy fizetett egy kisebb összeggel a hallgatásomért, amely összeget én nagyvonalúan elvertem a pékségben és a zöldségesben, míg ő megvárt a kocsiban az ALVÓ (!!!) gyerekekkel.