Mimmó meg nagy hirtelen elkezdett beszélni. Hihetetlenül fontos lett számára az utóbbi 1-2 hétben, hogy megértsem, és annyira imádnivaló, ahogy erőlködik, hogy kimondjon dolgokat! (Olyan jól áll neki a csücsörítés is.) Egy csomó szó elejét ki is mondja már, és ma bőszen mutogatott egy kb. 2*2 centis képre, hogyaszongya, "Pó". Megnéztem a képecskét, és kicsit ledöbbentem, mert Pókember volt rajta.

De például rengeteg állatot felismernek már, a kacsát és kakast emlegetik tán a legtöbbet: "kaka" - bízom benne, hogy ezért nem orrol meg rájuk a világ összes kacsája és kakasa.

Ma a Tesco legújabb katalógusát elemezgettük Zozival, amikor egy kislányruhára azt találtam mondani: "hát nem is tudom, mi van rajta, róka vagy cica ez". Mimmó, aki csak fél füllel hallgatott, elkezdett ciccegni, de nem értettem. Akkor a háta mögé mutogatott, azt hittem, a tévére, de nem, az állatokkal teli ládára, mert amikor továbbra sem értettem, odament, hogy keressen benne nekem egy macskát. Olyan édes volt, amikor százszor visszakérdeztem, mit akar mondani, ő türelmesen elmondta újra és újra...

De azért nem azt mondom, hogy Zozi nem beszél, mert ő meg aztán folyékonyan beszél egy ilyen baba-varjú-házsártosvénasszony keveréknyelvet, amit rajta kívül senki sem ért. (Talán még Mimmó.) De Mimmó az, akin egyértelműen látszik, hogy meg akarja értetni magát.

Ha nem beszéddel, akkor máshogyan. Imádom, amikor kérik, hogy hallgassunk zenét, vagy énekeljek, vagy énekeljek még.

A kommunikációs képességeik fejlődésével is egyre könnyebb az életünk. És annyira cukin tudnak magyarázni azon a tündéri babahangjukon, hogy mindig elolvadok tőlük. (Amúgy a Nyúl hangja is nagyon aranyos, majd megmutatom.)