Pár napja Viki barátnőm megkérdezte, nem szoktam-e úgy érezni, hogy egyik gyerekemet jobban szeretem, mint a többit. Érdekes, mert pont pár napja gondolkodtam ezen.

Ugyanis szoktam úgy érezni. És utána mindig el is szégyellem magam gyorsan.

Amikor megfogom Szotymi cingár kis testét és beleszagolok a göndör hajába; vagy amikor kitárt karokkal a nyakamba ugrik (alkalmasint a szekrényről vagy az emeletes ágy korlátjáról), és közben a kis száját csücsörítve azt mondja: "Hooopppááá", és aztán a nyakam köré kulcsolja a karját és a derekamra a lábait; vagy amikor a vékony ujjacskáival szakértően felcsippent valamit és megvizsgálja; vagy amikor kikotorja a szennyestartó aljáról a kedvenc ruháját, és szigorú tekintettel magyarázza, hogy "Egün! Egün!", azaz "Igen, ezt fel fogom venni!", vagy amikor csak nézem pár másodpercig, akkor mindig arra gondolok, hogy Úristen, egészen egyszerűen szerelmes vagyok Szotymiba, mert ő a világ legcsodálatosabb és legszebb gyereke.

Amikor nézem Mimmót, ahogy hintázik, és lobog a fehér haja; amikor hosszas vonyítás után az ölembe kuporodik és azonnal megnyugszik; amikor kettesben vagyunk és teljes egyetértésben játszunk; amikor a puha kis tenyerével simogatja az arcomat, mielőtt elaludna; amikor lufit tesz egy kosárba, ringatja és azt énekli neki, hogy "Tente"; és amikor táncol (tényleg, amikor ő és Szotymi ide-oda ringatózva táncolnak!); amikor ránézek a harci sérüléseire (mert olyan rendes gyerek, hogy az összes testvére helyett is ő esik fejre mindig); meg amikor hosszú ideig néz a szemembe, azután megpuszilja az arcomat, akkor mindig arra gondolok, hogy Úristen, egészen egyszerűen szerelmes vagyok Mimmóba, mert ő a világ legcsodálatosabb és legszebb gyereke.

Amikor az oviudvaron délután meglátom a Nyulat (tudod, amikor látod a sok gyerekfejet, és akkor hirtelen megakad a szemed az egyiken, aki borzasztóan megtetszik, majd rögtön le is esik, hogy ja, azért tetszik annyira, mert a tiéd), és kivételesen nem azt mondja, hogy ő még marad, hanem rohan nevetve és megfogja a kezemet; amikor elmélyülten magyaráz (és igen, picit hibásan beszél - imádnivalóan, szőkekisfiúsan, tüneményesen); amikor álmos; amikor azt mondja: "Imádlak, Anya!" (ennek az árát véletlenül pontosan tudom: 1 Transformer, de lehet gagyi is); amikor begömbölyödik az ölembe és engedi, hogy a haját simogassam; vagy amikor a játszótéren vagyunk, és hirtelen rájövök, hogy az a Nyúl, aki az ikrekhez képest olyan nagynak tűnik, még szintén nagyon kicsi, akkor mindig arra gondolok, hogy Úristen, egészen egyszerűen szerelmes vagyok a Nyúlba, mert ő a világ legcsodálatosabb és legszebb gyereke.

Hát így vagyunk. (Persze, ha megmutatjátok ezt a bejegyzést a szomszédoknak, akik hallani szoktak ordítani, ők nyilván halálra fogják röhögni magukat.)