Kórházban - long version :)

Gyorsan elmesélem akkor.

Szóval Mimmó köhögött pár napja, de ilyentől már nem ijedek meg, elvégre az október elejétől március végéig terjedő időszak mindig is a megfázásról szól, ha a fejem tetejére állok, akkor is. Szombaton már nagyon csúnyán köhögött, sajnos szárazon. Igyekeztem nem gondolni a kruppra, mert azzal is úgy voltam, mint még egy csomó rémisztő dologgal: szerintem csak mással történhet meg, hogy kruppos lesz a gyereke. Más, erős emberekkel. Velem nem. Hisz Isten senkire nem mér nagyobb terhet, mint amit el tud viselni, én pedig évek óta biztos voltam benne, hogy egy kruppos roham láttán meghalnék. Szóval?

Különben is mindhárman köhögtek, ki jobban, ki kevésbé, így aztán vasárnap reggeli után lementünk a nyaralóba. Útközben beszaladtam Lidlbe és összevásároltam mindenféle növényt, amit már említettek egy cikkben a C-vitaminnal vagy a megfázással, a gyerekek végigaludták az utat, szuper volt minden. A kertben játszottak egy keveset, és örülhettem volna, hogy Mimmó sokkal jobban lett, engem viszont inkább aggasztott ez, hisz köztudott, hogy a kruppos tünetek a hideg hatására enyhülnek. Aztán otthon este hétkor, amikor láztól bágyadtan feküdt az ölemben, Tetkós bejött és közölte, hogy ha be akarom vinni az ügyeletre, akkor most vagy soha.

Igazából másnap 10-től rendelt a doktornénink, és valódi, félelmetes köhögéses rohama Mimmónak végül is nem volt, de egyrészt azt akartam, hogy ha lehet enyhíteni a szenvedésén hamarabb is, akkor legyen úgy, másrészt meg át szerettem volna már esni a tűzkeresztségen, mi ugyanis még soha egyik gyerekkel sem voltunk egyik kórház ügyeletén sem. Ettől a ténytől már eléggé feszengtem, mert micsoda anya az olyan, aki még sose aggódott annyira, hogy ügyeletre szaladjon valamiért a gyerekkel, nem igaz? Így aztán gyorsan összekaptuk magunkat (más családok ennyi idő alatt kéthetes külföldi nyaralásra csomagolnak össze), és bevonultunk a Heim Pálba. 

Egy nagyon aranyos, türelmes lány már a recepción jó alaposan kikérdezett és megnézte Mimmót és Szotymit, majd továbbirányított a másik ablakhoz az adataink rögzítéséhez. 

Aktuális kedvenc kérdésem az ikreinkre vonatkozóan: "Mindketten Budapesten születtek, ugye?" :D

Ezek után már csak úgy egy órát kellett dekkolnunk a váróban a három rohangáló gyerekkel, épp csak míg teljesen kiürült a hely, és sorra került mindenki, aki előttünk ÉS UTÁNUNK érkezett. Végre bekerültünk egy vizsgálóba, ahol egy fiatal doktornéni kedvéért le kellett vetkőztetnem Mimmót, és valamivel el kellett volna érnem, hogy hagyja magát megvizsgálni és ne üvöltsön, vagy legalábbis ne annyira. Haha... Utána Szotymit is megvizsgálta (Szotymi kézzel és lábbal is rámcsatolta magát, gyakorlatilag tudtam volna vele sétálni úgy, hogy nem is fogom), majd közölte (alapfokon tudok szájról olvasni szerencsére), hogy az ő állapota nem vészes, Mimmó viszont kruppos, és most be kell feküdnünk a kórházba. Először nem akartam hinni a fülemnek (a továbbiakban végig torkaszakadtából üvöltött mindkét baba, szóval volt elhallási lehetőség, valljuk be), aztán próbáltam időt kunyerálni, mondván, hogy én biztos nem fogok itt maradni, otthoni ruhában vagyok és különben is belehalnék hazamennénk ruhát hozni akkor, meg kórházi cuccokat. OK, mondta, valaki hazamehet, de Mimmót ő már nem engedheti ki. Azzal feltelefonált az osztályra. Eközben összetettem a három ujjamat, és magamban azt mondogattam: "nincs hely, nincs hely, nincs hely". Nos, az agykontroll mindig bejön: tényleg nem volt szabad helyük, így aztán egy másik osztályra kerültünk, oda, ahol viszont volt. 

Odafent gyorsan és kedveskedve újra megkínozták Mimmót: megvizsgálták, majd egy branült szúrtak a kis kézfejébe és vettek tőle jó sok vért - ő odabent bőgött velem, a testvérei meg az ajtó előtt. Aztán kaptunk egy szobát a továbbra is folyamatosan ordító gyerekemmel, és én csak ekkor fogtam fel, hogy faszom, ezek kibabráltak velem, nekünk most tényleg itt kell maradnunk. Kicsit sértve éreztem ugye magam, mert mi az, hogy rendes akarok lenni, kötelességtudóan beviszem a fiamat az ügyeletre (mindössze 15 órával a gyerekorvosunk rendelési ideje előtt), és ezek ahelyett, hogy valami azonnal ható gyógyszerrel jutalmaznának, fognak, és foglyul ejtenek minket. Ezt a pofátlanságot!

Ebben a történetben a továbbiakban mindenkiről csak a legjobbakat tudom mondani. A fiam egy hős volt. Csodálatosan viselkedett. Most volt először a testvérei nélkül, most kezdhetett csak kibontakozni az ő saját egyénisége. Láthattam őt egyedül, nem a bátyja és a domináns kishúga árnyékában. És rácsodálkozhattam. Azt leszámítva, hogy rémülten tekeredett rám, valahányszor egy egészségügyi dolgozó ránézett, és hangosan ordított, amint hozzáért valamelyikük, Mimmó remekül érezte magát. Másnap összebarátkozott a kis szobatársával, állandóan egymást keresték, de nem egyszer a fiam egyedül indult felfedezőútra a játszószobába. 

Igen - nem kívánom, hogy valaha bekerülj oda, de szeretném, hogy tudd - a kórház egy fantasztikus hely. Barátságosak a szobák, ZÁRHATÓ A VÉCÉ, SALLALA!, van egy nagy játszószoba, a folyosón pedig szintén egy hatalmas, íves játszóasztal, meg most épp csupa csillogás karácsonyfa. (Meg a használat közben üvöltve zúgó inhalátor mondjuk, amitől a fiam a világból ki tudott volna szaladni.) A folyosón kisgyerekek lézengtek a szüleikkel, mindenki barátkozott mindenkivel, és minden de minden arról szólt, hogy a gyerekek minél jobban érezzék magukat. Nem csak fizikailag. Az égvilágon semmi dolgunk nem volt kis adminisztrációt, mérést meg inhalálást leszámítva, csak annyi, hogy együtt legyünk, játsszunk, meg együnk, amikor szólnak, hogy megérkezett a kaja. (Amivel egyébként semmi baj sem volt. Talán már írtam, hogy az egyik leggonoszabb dolognak tartom, amikor valaki a kórházi kaját szidja, hát én sose fogom, de nem csak elvből, hanem, mert tényleg nincs soha gond sem a mennyiséggel, sem a minőséggel.*) Hihetetlenül boldog két napot töltöttem ott kettesben a fiammal. Mintha egy szállodában lettünk volna.

Néha lementünk a földszintre, hogy megnézzük a patkányokat, tengerimalacokat és egereket, bár Mimmót főleg az akvárium nyűgözte le. Rohangált a folyosón és azt kiabálta, hogy "hal! hal!", és közben lobogott a fehér haja a füle mögött. Na és a kávéautomaták... Az egy dolog, hogy számomra a legkedvesebb tárgyak voltak az épületben, de Mimmó teljesen el volt ájulva attól, hogy gombokat lehet rajtuk nyomogatni, meg pénzt bendobni, váúúú... Sajnos akárhogy is szerette volna, nem érte fel a lyukat, de végül, amikor épp a zárójelentésünket írták, egy ötvenest azért csak bevarázsolt örökre a pohár alatti rácsos tálca alá. (Igazi link férfi, érted, még a fenekén van a tojáshéj, de már automatába szórja a pénzét... azaz fenét... az enyémet!)

Mimmót és a kis szobatársát egyébként gyümölcsgyerekekként emlegették a nővérkék, miután valamelyiküknek feltűnt az adminisztrációban a nevük. 

Annyi érdekes és tanulságos történetet hallottam a két nap alatt, hogy ez egy jó időre elég lesz. Például az egyik kisfiú azért volt ott, mert egy ötforintost nyelt - miközben az anyja ezt mesélte nekem, Mimmó épp egy ötvenessel és egy ötössel játszott mellettem... Nem sorolom, nagyon sokat tanultam ott.

És láttam gyerekeket, akiket sosem fogok elfelejteni. Más sem, aki látta őket. És láttam Duracell-nővérkéket, sokat, akik úgy viselkedtek, mintha az összes gyerek a közeli rokonuk lenne. (Jó, olyat is láttam, aki nyilvánvalóan szívesen megvert volna, amikor előadtam neki, hogy Mimmó szoptatás közben lehányt, meg velem együtt a helyemül szolgáló fotelágyat is.) Na meg a kajahordó bácsi! (Vagy hogy kell ezt szépen mondani, élelmezési asszisztens? :D) Szerintem sose fogom elfelejteni, amikor az egyik tíz év körüli, finnyáskodó kisfiúnak magyarázott, hogy miért érdemes megennie az ebédet. Amikor nem ért el nála semmit, ahelyett, hogy beleverte volna a fejét a tányérba felajánlotta, hogy készít neki sonkás szendvicset. És tényleg készített! Hihetetlen, nem?

Aztán eljött a december 23. Mimmó egyre jobban volt (Tudod, mi volt a gyógyszer? Semmi. Nyitott ablak. Tényleg. Meg kétszer kellett inhaláltatni, de végig üvöltve túrta le magáról a maszkot, szóval fölösleges és haszontalan volt az egész.) Kivételesen nem a karácsonyi várakozást éreztem, hanem a hazavágyakozást - nem is azért, mert otthon könnyebb, hanem, mert már szerettem volna a megszokott körülmények között tisztálkodni, hehe. De a lényeg, hogy várakozás volt a levegőben: a legtöbben már tudtuk, hogy valószínűleg hazamehetünk, mások meg beletörődtek, hogy még nem. És akkor elkezdtek érkezni az ajándékok. Először hatalmas doboz játékot hozott egy fiú - "Gyertek, válasszatok gyorsan valamit! Persze, ha kettő, akkor kettő, szabad rablás van!" -, majd amikor épp a kávéautomatához igyekeztünk újdonsült barátnőmmel, hogy a hasogató fejfájást csillapítsuk, szembetalálkoztunk egy csapat motoros mikulással, akik a gyerekek kezébe nyomtak egy-egy csomagot. Ez azon kivételes pillanatok egyike volt, amikor nem Mimmó sírt, hanem én bőgtem, mint egy hülye, bár nem tudom, miért. Később még érkezett egy hatalmas rakomány mandarin is, meg még ki tudja mi, szinte folyamatosan jöttek az autók, és annyira vicces volt, hogy a kórházi dolgozók rezzenéstelen arccal fogadták a rengeteg adományt - mint kiderült, hozzá vannak szokva, hogy főleg decemberben egyik ajándék éri a másikat. (Én egyébként régebben, amikor azt hallottam, hogy beteg gyerekeknek gyűjtenek játékokat, mindig arra gondoltam, hogy basszus, micsoda fölösleges fontoskodás, hát ők nem szegények, hanem betegek! Nem ajándékra van szükségük, hanem törődésre, figyelemre, meg arra, hogy hazamehessenek. Aztán ott, amikor láttam az izgatott gyerekeket derékig a dobozba hajolva, meg körülöttük a bőgőmasina szülőket, szépen felülbíráltam a korábbi véleményemet.)

Délután 5-kor aztán értünk jött Tetkós - jöhetett volna már korábban is, de bazmeg nem ért rá a munkája miatt -, hazavitt, és gyorsan el is húzta a csíkot azzal az ürüggyel, hogy egy szétszedett autó vár rá, én meg maradtam otthon Mimmóval és élveztük tovább, hogy kettesben lehetünk.

A történethez tartozik még az is, hogy miután mi a kórházban maradtunk, Tetkós úgy döntött, hogy - utolsó ovis nap ide vagy oda - borítja mindenkinek a lehetséges programját (a sajátját a lehető legkevésbé természetesen), és a Nyulat és Szotymit leszállítja 100 km-re, Anyáékhoz, akik első szabadnapjukon éppen beleszabadultak volna a karácsonyi nagytakarításba és sütés-főzésbe. A gyerekeknek végül is tényleg így volt a legjobb, hisz itt (merthogy azóta mi is itt vagyunk már) szeretik és ismerik őket a legjobban és itt bánnak velük a legjobban. Csak hát no, Tetkósnak 1,5 napot kellett volna a gyerekekkel lenni, de meg se próbálkozott vele... (Ennek eléggé ellentmond, hogy az én munkám hivatalos leírása szerinte az otthonülés...) Na mindegy. 24-én mi is lejöttünk, Tetkós is maradt egy éjszakát (mert meg akarta nézni, mit szólnak a gyerekek a rengeteg szuper ajándékhoz), de másnap egy zseniális indokkal jó korán elkötötte magát.

*A kórházi élelmezéssel kapcsolatban azért mégiscsak volt egy aprócska probléma, ami sokunk számára megoldhatatlan volt, de kibírtuk azért így is. Szóval: odaszállították a gyerekek ennivalóját ugye, és a játszóház-ebédlőben megetethettük őket. Maximálisan ki voltunk szolgálva, még etetőszék is volt (és végre a gyakorlatban is meggyőződhettem arról, hogy igazam volt, az én gyerekem azonnal kiugrik belőle), stb. De a szülők csak egy másik épületben étkezhettek, ahová viszont a gyerekeket tilos volt átvinni. WTF? A kajahordó bácsival egyszer beszélgettünk erről, mondom én nem tudok átmenni, hisz nem hagyhatom magára Mimmót. Azt mondja: "Dehogynem." Hát lehet, hogy ő sokkal több gyerekkel találkozott már életében, én viszont saját szememmel láttam Mimmót a legalacsonyabbra állított rácsos ágy rácsán keresztül átmászni a szobatársa ágyába, szóval nem voltak illúzióim. Talán a szobatársammal rábízhattuk volna a gyerekeinket egymásra erre az időre, mondom talán, de annyira ránk voltak nőve az inhalátorral rendszeresen halálra rémített gyerekeink, hogy ez fel sem merült. Meg hát akkora adag kajákat kaptak a gyerekek, hogy pont nem haltunk éhen mi sem.