Napok óta pokol van. Szerintem szerdán az esőben fáztak meg, főleg Mimmó, Zozi csak egy kicsit, a Nyúl egyáltalán nem, mostanra viszont én is annyira beteg lettem, hogy hihetetlen. Nagyon jó lenne kicsit pihenni, de sajnos a gyerekek nem hogy napközben nem alszanak (eleget) mostanában, de még éjjel is olyan 1,5-2 óránként ébresztenek. Vagy gyakrabban? Nem is tudom. Mimmó vijjogása olyan, mint a légiriadó, és egyszerűen csak vonyítva tud kelni, illetve az utóbbi napokban szinte bármit csinálni, érted? OK, rendben van, sajnálom, biztos szenved (ha ugyanaz a bajunk, és ő is úgy érzi magát, mint én, akkor tuti), de gyógyszert nem lehet beadni neki, és egyszerűen tehetetlennek érzem magam. A lakást a betegség ellenére egy pillanat alatt szétkapják, viszont annyira anyásak, hogy ma például még egy mosást is csak délután tudtam berakni. Tudom, értékeljem, hogy valószínűleg soha senki más nem fog annyira szeretni, hogy a hiányomtól ordítva rázza a kilincset, miközben a wc-n ülök, de az a helyzet, hogy az én tűrőképességem is véges, főleg most, hogy beteg vagyok. (Nem is a megfázás a lényeg. Azt hiszem, nem említettem, hogy múlt vasárnap megütöttem a hátamat meg talán a mellkasomat, és azóta eléggé fáj a csuklás, a köhögés, a lélegzés, meg effélék.)
De igazából micsoda szemét lennék, ha nem számolnék be arról, hogy a hangulat ellenére szinte percenként vannak dolgaik, amelyeket sose szeretnék elfelejteni, annyira aranyosak. (Nem, nem a túró rudi padlón szétkenésére gondolok, vagy a leszaggatott függönyökre.) Ma például nem aludt Szotymi délután, így este elég korán kidőlt, Mimmó meg még játszott az altatós szoptatás után. Kiszaladtam valamiért a nappaliból, Szotymi még ott feküdt, és arra mentem vissza, hogy Mimmó ott hasal mellette (feneke az égben), és egy autót mutogat neki. "Zuzó, Zuzó! Autó!" Annyira édes volt, úgy megsajnáltam, amiért haragudtam rá napközben.
Később vacsorázott, mint egy igazi férfi (mondjuk még jó, mivel szinte semmit nem ebédelt), és közben egymásra rakott két kukabúváros kukát. "Fa!", mondta nagy büszkén. "De ügyes vagy, hiszen te tényleg egy fát készítettél!", dicsértem meg. Na, neki több se kellett, rohant be az alvó Szotymihoz, hogy megmutassa a művét. ("Zuzó, Zuzó, fa!")
Ezután a Nyúllal játszottak még egy keveset, majd eszükbe jutott, hogy esznek banánt. (Ha arról van szó, hogy hogyan odázzák el a fogmosást, akkor szerintem még a pacalt is megennék, csak nyerjenek még pár percet.) Na ekkor történt az, hogy mégis felröhögték Szotymit, én mentem be hozzá, Mimmó a sarkamban loholt: "Zuzó, Zuzóóóóóó!", olyan hangsúllyal, mint amikor rég nem látott, kedves vendég érkezik.
Szotymit nem érdekelte a banán, a kezemben visszaaludt, de szolidaritásból addig Mimmó is letette a kis fejét a párnára.
Ja, és amikor újra betettem Szotymit a kiságyába, ott találtam a a két kukát...
Szotyminál még nem figyeltem meg ezt a ragaszkodást, de Mimmó egyszerűen mindig mindent megmutat neki. Ha tornyot épít, ha repülő megy az égen, mindent. De amúgy persze imádják egymást (Szotymi eredetileg Mimmót átölelve aludt el), a Nyulat is - őt mondjuk istenként -, és nem, meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg valaha majd külön csoportba vagy külön osztályba írassam őket.
A szomszédok biztos felröhögnek, ha ezt olvassák, de annyira boldog vagyok velük! (Mármint nem a szomszédokkal.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése