Én arra lennék kíváncsi, mikor lesz az, hogy a játszótéren és/vagy odafelé és/vagy onnan hazafelé az emberek nem valami égnek álló hajú, elmebeteg szörnyetegnek látnak, hanem normális, nyugodt, boldog, kiegyensúlyozott* anyukának. De tényleg érdekelne.

Ma lett világos számomra, hogy az én lelki békém kulcsa az, ha a gyerekek (legalábbis az ikrek) alszanak napközben. Bocs, az időtartam is számít: minimum egy órát. Mivel ez ma nem történt meg (az altatás igen, csak az alvás nem), el lehet képzelni, hogyan éreztem magam, és minden igyekezetem ellenére úgy is néztem ki. Szívesen elmesélném a napunkat, de egy mondatban is össze tudom foglalni: a kurva élet bassza meg az egész mindenséget. Persze belátom, hogy ennek nem sok értelme van, de legalább enyhült a feszültségem.

A mi életünk úgy néz ki, hogy tele van szeretgetéssel, puszilgatással, hisztivel, ordítással, veszekedéssel, mindezt úgy, hogy én gyakorlatilag reggel ébredéskor elkezdek egy egybefüggő mozdulatsort, és este fejezem be. (És eközben mégis olyan a lakás, mintha senki sem végezne nálunk házimunkát.) Csak úgy nyugodtan ülni nemigen szoktunk, vagy sose volt még olyan mondjuk, hogy az összes gyerek elbambult egy percre egy mesén, vagy legalábbis, hogy ugyanarra az egy percre. Pedig mi mindent tudnék akkor csinálni! :D

Most nem is mesélném már el a teljesen meghagyott ebéd, a szőnyegen (kézzel) szétkent kaki, a vécébe dobott vécépapírguriga, a lepisilt képeskönyv vagy a szódásszifonnal lövöldözés történetét (igen, mind mai anyag), mert csak azt szeretném kiírni magamból, hogy a külvilág előtt már megint előadtam az őrült anyát. Pedig igazából semmi őrült dolgot nem csináltam, csak maga a tempó, a mozgásomé és a beszédemé, meg - gondolom - az űzött vad jellegzetes tekintete a szememben...

Szóval a fenti előzmények után indultunk oviba a Nyúlért, majd játszótérre. Majd írok még a haverjáról, a lényeg, hogy - nem szép módon - nem örülök neki, hogy barátkoznak, de a fiam létezni sem tud nélküle, így a kedvéért rendszeresen együtt megyünk velük játszótérre (sőt, én írogatok mindig az apjának, hogy jöjjenek ki). Ma nem a szokásos terünkre mentünk, hanem a központi, műfűvel/gumiszőnyeggel borított csodára, ahová nem mertem egyedül menni a kicsikkel kb. tavalyig, mert olyan nagy, hogy nem tudtam volna megfelelően vigyázni rájuk. Most viszont már nem kell folyton a sarkukban lennem, borzasztó ügyesek, lépten-nyomon megdicsérik őket (és igen, olyankor hízik a májam), például a mászófalon ők gyakorlatilag felszaladnak, igaz, mezítláb vannak mindig, úgy meg nem gond. 

Na mindegy, szóval ott voltunk, a kicsik úgy élvezték, hogy Mimmó például farkasként ordítozott, mintha nem tudna beszélni, még sose láttam ilyennek. Megérkeztek a Nyúl haverjáék is, az apja hozott egy csomó chipset nekünk is (ami nagyon kedves tőle, én mégsem örültem túlzottan, mert a kicsik, minimális ebéddel a gyomrukban, persze rávetették magukat rögtön, például Mimmó így rohant eléjük: "Hozott valamit! Juhúúú!") A kisfiú kapott valami cukrot, olyat, ahol egy nyalókát kell egy vödör cukorba mártogatni, és úgy kell nyalogatni, áááá... Na, a Nyúl ezért majd' megveszett. (Ha valamiért nagyon dühös vagyok, az a cukorka és társai, mert az aztán tényleg annyira fölösleges és annyira káros, még csak jól sem lakik tőle az ember, mint mondjuk a csokitól - soook csokitól persze -, fölösleges szemét az egész, na.) A haverja és én is elmagyaráztuk neki, hogy egy másik ember után nem nyalogatunk nyalókát, de a vége az lett a dolognak, hogy a Nyúl megsértődött, és elkullogott messzire duzzogni meg sírdogálni. A barátja ment utána egy darabig, aztán gondolt egyet, és átmentek az apjával a nagyoknak kialakított játszóhelyre, a dombra. Erre a Nyúl bőgve elkezdett kérlelni, hogy menjünk utánuk, a kicsik beleegyeztek, úgyhogy átballagtunk oda. 

Engem rohadtul frusztrál az, ha mások látnak. Nem csak gyerekkel, hanem úgy általánosságban is. Nem az, ha néznek, még mielőtt azt mondanátok, hogy "jóvammá, nem néz téged a kutya se, ne törőggyé senkivel". De igen. Megértem (bár baromira nem tudom elfogadni :-P), hogy már senki nem néz meg, mint nőt, de látni azért csak látnak. Most pedig azt látták a domb alján álló padokon ülők - például a két tetovált pasi, akik csajokról beszélgettek, meg még pár ember -, hogy a két kicsi, mint akit puskából lőttek ki, vágtat fel a dombra a gumiszőnyegen, egyenesen az óriáscsúszdához, én meg nyargalok utánuk. Szotymi nem ért még fel, mire elkaptam, Mimmót meg le tudtam cibálni róla - már eleve ez hülyén nézhetett ki, hogy cibálom a gyereket, de az még hülyébben nézett volna ki, ha megengedem, hogy lecsússzon a csúszdán, és félúton kiborul belőle, majd legurul a dombon és betörik az orra mondjuk. 

Úgy sejtem, az ilyenekbe nem gondolnak bele azok, akik rajtunk pihentetik a szemüket, csak azt látják, hogy egy idegbeteg nő összevissza rángatja szegény gyerekeket, pedig hát az a helyzet, hogy az idegbeteg nő éppen megpróbálja megóvni a testi épségüket, vagy alkalomadtán az életüket. Aztán leszaladtunk a dombon (közben egy kisgyerek valami hülye járművel gurulgatott lefelé, szóval nehezített volt a dolog), majd újra fel, és immár a domb oldalán vágtattunk le a kőlépcsőn. Ugrálva. Aztán Mimmó kitalálta, hogy ő nem a gumiszőnyegen rohan fel megint, hanem mellette, a sokkal meredekebb és csúszósabb részen, a bokrok között. Pár másodperc múlva már ideges lettem, hogy még mindig nem bukkant ki a bokrok mögött, így Szotymit újfent a hónom alá kapva ("idegbeteg anya rángatja a gyereket") felrohantam a domboldalon, majd le a lépcsőn félig, ahol végre felbukkant Mimmó a csúszós domboldalon, és akkor - igen, bazmeg, ide lőjetek!!! - összeszidtam őket. "Nem gondoljátok, hogy én majd itt fogok rohangálni utánatok, ez borzasztó veszélyes, na elég volt, most azonnal megyünk haza!"  És akkor felemeltem a fejem, és farkasszemet néztem egy nővel, aki minket bámult. Álltam a tekintetét. Bírom az ilyeneket, bazmeg, amikor az egész család kivonul egyetlen gyerekkel, aztán nagy ráérésükben azt se tudják, mit csináljanak, és lesik a másikat... De tényleg. Láttam, hogy nem tetszik neki a jelenet, de akkor már idegállapotba vótam, Mauni-ka, szóval ha csak egyet szólt volna, biztos, hogy felzavarom valamelyik gyerekemmel a domb tetejére, hogy szíveskedjen szelíden példát mutatni akkor.

Valahogy beerőszakoltam szegény kicsiket a kocsiba, mert még maradtak volna, aztán elindultunk hazafelé. Szegény Nyúl akkor már csodásan elvolt a barátjával az iszonyat magas kötélmászókán, de nem törődtem vele, mint egy diktátor elindultam a kapu felé, nagyon szégyellem, igen, de a másik megoldás az lett volna, hogy a következő öt percben meghalok agyvérzésben.

Tudjátok, mi a szomorú? Hogy nagyon boldog vagyok, amiért a gyerekeim fel-le rohangálnak a dombon, a csúszdán, a lépcsőn, mindenhol, nagyon büszke vagyok rájuk, és örülök, hogy ennyire mozgékonyak. És megszakad a szívem, hogy nem engedhetem nekik. Ha lenne velem valaki, akkor más lenne minden, meg se kottyanna nekem az egyik iker után futni, ha futna valaki a másik után, de itt nem arról van szó, hogy nem esik jól két gyereket hajkurászni, hanem, hogy egyedül nem vagyok képes (na most jelentkezhet egy pofonra az, aki azt állítja, hogy "nincs lehetetlen, csak tehetetlen", valamint, hogy "mindent lehet, csak akarni kell"), és ez például ezen a dombon konkrétan az életébe kerülhet annak a gyereknek, amelyik mellett éppen nem vagyok. (Ez egyébként sok mindenben hátráltat minket, mert szerintem még ennél is sokkal ügyesebbek lennének, ha több dolgot megengedhetnék nekik, mert mindkét kicsire vigyázna valaki - nem jövök most azzal, hogy "a Nyúlra már nem kell", mert amúgy mellé se ártana valaki, aki figyel rá, de az már tényleg luxus lenne.)

Mivel még keveset mozogtak aznapra, a Nyúl kitartó nyafogása ellenére is bementünk a közeli, homokos játszótérre, ahol megint ott volt a másik ikres anyuka, akit kedvelek, mert rajta ugyan nem látom, hogy idegbeteg lenne, de legalább depressziósnak tűnik, szóval csak nyomot hagyott rajta is, hogy egyedül van egész nap a kicsikkel, és bízom benne, hogy legalább nagyjából megért. Na ott, ha a gyerekek nem is mozogták ki magukat, én igen, például nem is tudom, hányszor vágtattam fel a nagyoknak való mászóka tetejére, meg mit tudom én már, hogy mit csináltam, úgy emlékszem, hogy csak rohantam és rohantam, és de jó, hogy már vége. Egy idő után a kicsik elkezdtek kiszökni a játszótérről (ez az, amelyiknek az egyik oldala egy befelé néző padsor, amely mögött egy kifelé néző padsor áll, szóval úgy kábé egyévesen már vígan ki tud menni bárki, egy szempillantás alatt... ja bocs, a padok alatt is ki lehet mászni. Meg a kapuk alatt is, a másik ikerpár például ott szokott), így eljött az indulás ideje, de akkor még vissza kellett szaladnom a babakocsiért. Aztán mire azt is kijuttattam meg a gyerekeket is, rájöttem, hogy a papucsuk ott maradt, visszaküldtem a Nyulat, aki csak lesett, hogy nem találja, úgyhogy felkaptam Szotymit, akinek a pólója a hónaljáig csúszott, visszavágtattam a papucsokért - magamon érezve a kipihentebb anyukák döbbent tekintetét -, közben a fiúk botokkal verték a kinti vas kondigépeket (egy lakótelep közepén - puszi az utca minden lakójának!). Aztán csak hazaindultunk végre. 

Mivel elfelejtettem pénzt vinni, nem mentünk pékségbe, így tejbegrízt főztem, miközben végig vonyított minimum egy gyerek. Aztán kevertem-fújtam, mint egy őrült, de egy szempillantásra elfordultam, és Mimmó mégiscsak megégette a nyelvét vele, és ordított, majd beverte a fejét a polc sarkába, és megint ordított. De legalább a Nyúl szimpátiáját elnyertem, még ha csak kis időre is.

Aztán megfürdettem az ikreket és megmostam a fogukat - Mimmóét pl. úgy, hogy ő a kádban ült, Szotymi meg a mosógépen át felmászott vizesen a hátamra és ott kapaszkodott addig. Végül azért csak elaludtak a kicsik, és volt egy kis közös időnk a Nyúllal, de nagyon durva volt. Ez egyébként egy átlagos nap, és amúgy alapvetően szuper volt, még csak nem is voltak rosszkedvűek, rengeteget nevettünk, énekelgettünk, játszottunk. Imádnivalóan mondanak verseket például. Csak az emberek közé menetellel vannak problémáim.

De amúgy tényleg nem elcseszett gondolat az, hogy az anyáknak fontos (lenne) a szabadidő, az a gyerekek nélküli (tehát az nem ér, hogy valaki ugyan vigyáz a gyerekedre melletted, de az, ha meglát, vonyítva kéredzkedik hozzád), hogy utána újult erővel másszanak vissza a mókuskerékbe térjenek vissza a családhoz. Azt kell mondjam, erre egy-két óra nem elég. Mármint nem lenne. Na de mindegy is. Kicsit most elfáradtam, úgyhogy gondoltam, a legjobb, ha írogatok itt még pár órát alvás helyett, vááááá.

*A legdurvább az, hogy a felsorolásból ha nem is az összes, de a négyből egy - boldog - egyébként vagyok. Vagy jól van na, ilyet állítani mindig túlzás, de borzasztóan elégedett vagyok az életemmel, a családommal és mindennel, amim van, még a problémáim is olyan problémák, amelyekre régen vágytam, és szörnyű, hogy nem tudom ezt a környezetem felé kommunikálni. Nem tudom, milyen színű lehet az aurám, de valahogy úgy képzelem, hogy van körülöttem egy nagy, zizegő káoszréteg úgy húsz centi vastagságban, és mindenki, akivel találkozom, látja ezt.