Egy reggel

Bementem valamiért a Nyúl szobájába, és legnagyobb meglepetésemre már nem aludt, hanem engem nézett a nagy, sötét szemeivel az ágy korlátján át. Sírt. Nagyon megijedtem. A hasa fájt. Még sose láttam ilyennek. Nem akart gyógyszert. Tetkós is átjött, mondtam, hogy orvoshoz kell mennünk, szerencsére pont ma rendel reggel 8-tól. A Nyúl viszont nem akart menni - azt hittem, a délutáni edzésről nem szeretne lemaradni (pedig mondtam, hogy ha a doki engedi, akkor utána mehet oviba), de nem, persze megint hülye voltam, ugyanis megfeledkeztem arról, hogy ma reggel színházba mennek, azt nem akarta kihagyni. Kicsit később enyhült a fájdalom, a Nyúl öltözött, eszegetett is egy kicsit, közben megérkezett Szotymi, az ölembe ült, nem volt társalkodós kedvében, csak a reggeli hagyományok szerint száznegyvennyolcszor elmondta, hogy "Ne menj el bölcsiből! Fogsz egy kicsit bölcsiben?" Édes bogaram...

Amikor már rendeződtek a dolgok, a hasfájás elmúlt, Szotymi megnyugodott, átmentem a hálószobába felébreszteni Mimmót. A kisfiam már ott térdelt az ágy közepén, a torzonborz, fehér haja mindenfelé állt, és a hajszálak között átsütött a nap... Remélem, erre a képre mindig emlékezni fogok. Mondom: "Nézzétek már, itt egy kiscica!", mire ő cicásan nyávogva odabújt az ölembe, kedveskedett, és én nem tudom, mit álmodhatott, de az volt az első mondata ma, hogy "A szarvasok nem harapnak." Meghánytuk-vetettük ezt a dolgot, hogy valóban nem harapnak-e, illetve, hogy a bocik, azok harapnak-e, aztán beindult a reggel. Ma cselesen megvártam, míg megeszik a túró rudijukat, és csak azután öltöztettem őket - eléggé késésgyanús volt a dolog, de nem akartam úgy járni, mint tegnap, amikor Mimmónak a teljes aznapi öltözékét le kellett cserélni még indulás előtt. 

A bölcsiben már csak akkor ordítottak a gyerekek, amikor beadtam őket, amikor az ablakban integettek, már nem sírtak, úgy láttam. Így azért valamivel könnyebb volt. Ettől olyan boldog lettem, hogy én vittem be a Nyulat is oviba (bár még ott volt velünk Tetkós), és szerencsére pont találkoztunk odafelé az óvónénijével, tudtam neki szólni a hasfájásról. (Akkorra már azt mondta, hogy menet közben nem fáj, csak akkor, ha ül, és akkor is egy kicsit csak.) Aztán láttam én a hosszú sort a folyosón, mosolyogva köszöntem mindenkinek, aztán kifelé jövet még egyszer, majd útközben hazafelé leesett, hogy nem azért áll ott a sor, mert bámészkodnak, hanem, mert ebédbefizetés van. Az az igazság, hogy az ügyintézést illetően nagyon elkényeztet Tetkós (és ezért egy nagy, csillagos ötös jár neki), nem is tudom, mikor kellett nekem sorbaállni ilyen ügyben utoljára, így aztán mostanra már teljesen immunis lettem a sor látványára, na meg az ajtón lévő figyelmeztetés látványára is... Meg se fordult a fejemben, hogy most Tetkós dolgozik és én vagyok itthon, esetleg végigállhatnám a sort... Na mindegy, nagy röhögve felhívtam ezzel Tetkóst, és megígértem, hogy majd holnap... Nem tudom, hova kéne felírnom, hogy el ne felejtsem :D

Most pedig annyi tennivalóm van, hogy azt se tudom, hol kezdjem, de ez annyira jó! És annyira, de annyira szeretem a családomat!