Múlt vasárnap, amikor hazaértünk a gyereknapi kirándulásról (értsd: játékvásárlás, telekvadászat és játszótér, of korsz), Tetkós valamiért elment, mert valami mindig van, ami miatt ketté kell válnunk bazmeg (ja, bevásárlás volt. De tökmindegy). Szotymi szemmel láthatóan álmos volt (mert érted, soha nem az összes gyerek álmos, mindig csak max. kettő). Befeküdt az ágyba és mondta, hogy olvassak neki. Elővettem a legújabb Bogyó és Babócát, de "ne azt, hanem, amikor a kisbaba lepisili az anyukáját". Tessék? Szegény Szotymi annyira fáradt volt, hogy mozdulni alig bírt (később lázas is lett amúgy), de azért felkelt, hogy megkeresse a könyvet. Abban a pillanatban beugrott nekem is:
"Olyan vagyok, mint egy
depis álom,
szüleimet olykor
lepisálom."
Köszönjük Varró Daninak, hogy a gyerekeinknek már most vannak kedvenceik, amelyeket bármikor (=bárki füle hallatára) el tudnak mondani.
Szóval olvastam az ikreknek, miközben a két oldalamon feküdtek, a Nyúl meg a nappaliban üvöltötte közben, hogy "Szüleimet olykor lepisálom!" Mondom, kisfiam, ez így oké, csak a szomszédok szerintem nem ismerik a verset, úgyhogy szerintem ne ordítsál. Ennyiben maradtunk. A kicsik egyébként nem aludtak el, de legalább felolvastam nekik egy fél könyvet.
Viszont. Este Tetkóssal a konyhában vertünk tanyát, és mivel hatszáz fok volt a lakásban, kinyitottuk az ablakot. Ott meséltem neki a délutáni történéseket, hogy ugyebár a Nyúl ezt kiabálta. Erre Szotymi odament az ablakhoz és azon az éles, tiszta hangján (ami miatt majd rocksztár lesz) belekiabálta a sötét éjszakába: "SZÜLEIMET OLYKOR LEPISÁLOM!"
Hát így történt. (Lehet, hogy ki kéne nyomtatnom az egész verset és kitenni a lépcsőházban?)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése