"Az aki szép, az reggel is szép"

Ma reggel találkoztam a világszép nádszálkisasszonnyal. Már a kabátomat vettem volna, de hallottam, hogy köhög valamelyikük, és benéztem hozzájuk századszor is. Az én ágyamban vannak - előfordul, hogy beteszem őket a kiságyukba, de van, hogy már nem is fáradok vele, reggelre úgyis ott lesz mindkettő (esetleg mindhárom) mellettem.

Amikor alszanak, egyforma az arcuk, olyankor pont olyanok, mint az ikrek.

Szóval bementem, mondom, legalább megpuszilgatom már őket búcsúzóul, és akkor Szotymika felébredt, a szívbajt hozva rám. Lepergett előttem, milyen ordítás közepette fogok majd eliszkolni otthonról mindjárt, mert biztos rázendít, ha rájön, hogy ott akarom hagyni. De egyelőre még mosolygott. Átölelt azzal a kis cingár karjával (hogy lehet valakinek olyan vékony karja, hogy még fent a vállainál is át tudom fogni két ujjal?), én meg beleszagoltam a babaillatú hajába. Nem beszélgettünk, csak bújtunk, de közben egyre idegesebb lettem, ahogy egyre nyilvánvalóbb lett, hogy ma sem érek be időben.

Egy csomó apró fonatot csinált neki a héten a dadus néni. Azt mondták, majd úgy mossuk meg. Az alja már nagyon összekócolódott, kérdeztem tőle, szétszedjem-e, vagy tegyünk gumit arra az egy fonatra is, amelyikről lecsúszott. Tegyünk. Átmentem a nappaliba, leoperáltam a gumit egy félig leeresztett lufiról, újra befontam azt az egy tincset. Nekem már úgyis mindegy. Utálom ezeket az összevissza fonatokat a pici, vékony szálú kis hajában, másfelől viszont ez a fonás kiemeli azt a gyönyörű, aranyos kis arcát.

"Menjél", mondta hirtelen, de még mindig mosolygott. És abba se hagyta: úgy nézte végig, ahogy magamra kapkodom a dolgaimat, aztán úgy integetett, és úgy mondta, hogy szeret.

Olyan, mint egy macska.

"Mit készítettél ki?"
"Tejet meg fonott kalácsot."

Mosoly. Mehetek, nem fog sírni. Már nagy.