Ballagás

Ma volt az ovis ballagás, amit ugye ha hangosan kimondasz, mindig kijavítja valami nagytudású, hogy ez nem ballagás, hanem búcsúzás... Szóval ma volt az ovis búcsúzás, az ikrecskéim csoportjából mindössze hárman ballagtak búcsúztak, és bár reggel nem voltunk oviban, mert védőnőhöz kellett mennünk a hatéves státuszra, a ballagásra búcsúzásra azért elzarándokoltam velük. Meséltem, hogy másik oviba járnak most fél-egy évig? Na, hát azt hittem, nem találom meg, mert eddig csak kocsival voltunk ott párszor, de végül jól alakult.

Azt nem mesélem el inkább, mit álltam ki, miközben mindenki beszélgetett, csak engem kerültek el, mintha hányás lenne a ruhámon, mert ez már törvényszerű az életemben, a Nyúl idejében pont ugyanez volt. (Egyszerűen nem bírom nem azt látni, hogy emberek mosolyogva beszélgetnek, majd rám néznek és lehervad a mosoly az arcukról.)

A műsor nagyon jól sikerült, én pedig elmondhatatlanul büszke vagyok a gyerekeimre. Van az a folyamatosan fel-feltűnő két megosztás facebookon "fiamnak", ill. "lányomnak" címezve, tudod, ilyesmi szöveggel, hogy "az én szememben senki sem olyan szép/erős/csodálatos, stb...., mint te", nem tudom, sose osztottam meg. Kicsit furcsa nekem, hogy óvodás gyerekek szülei osztogatják, mert ez nyilván nem a gyereknek szól, aki sose fogja olvasni, hanem a külvilágnak ("bibibí, nekem az én gyerekem tetszik a legjobban, beee"), mindazonáltal teljesen egyet tudok érteni a gondolattal.

Ahogy ott ültem, és hol a lányom finom, vékony kis arcát néztem, meg a formás, nekem-sose-lehetett-olyan vékony lábait a csipkeruhában, hol pedig a felhajtott ujjú ingben és farmerben szereplő, csupa mosoly, férfias fiamat, csak arra tudtam gondolni, hogy ők a világ legcsodálatosabb teremtményei. Ott ragyogott a többi gyönyörű gyerek között ez a két kis ördögfióka, akik ha véletlenül szót fogadnak nekem, akkor hiba van a gépezetben, most meg tévesztés nélkül szavaltak-énekeltek-táncoltak, pedig egy porcikájuk sem kívánta a szereplést, és nem tudtam betelni velük.

A műsor után volt egy kis nasizás a kertbe kitett asztaloknál, a fiam pedig nagyon jól érezte magát, nevetgélt, társalgott, és konkrétan folyamatosan evett, mintha az elmúlt hétben direkt erre az alkalomra éheztettem volna. Eközben Szotymi, aki ugyanolyan bulibáró, mint az anyja, az ölemben ült és minden erejével igyekezett láthatatlanná válni. Mimmó, mint egy igazi kis gentleman, hozott neki ennivalót, sőt, még az utolsó muffinja felét is felajánlotta Szotyminak. Minden gesztusában, a naiv, ártatlan vidámságában az öcsémet láttam. Szotymika viselkedésében és életérzésében meg sajnos magamat. Annyira szeretném, ha neki nem kellene annyit szenvednie hanem hamar szert tenne egy hatalmas rajongótáborra.

Viszont már tegnapelőtt nagy gonddal elkészítette a három társának szánt ajándék rajzokat, amiket az óvónéni oda is adatott vele nekik. Annyira büszke voltam a kis figyelmes, ügyes angyalkámra!

Nagyszerű lett volna az egész (ha valaki csak két barátságos mondatot megejt felénk mondjuk), imádták a villamosozást, szó nélkül ballagtak velem az utcákon, én viszont egyre rosszabbul voltam. (A megfázásom is, meg a lelkem is, érted.) Hazafelé még elhoztuk a Nyulat egy társáéktól, akkor már kezdtem nagyon fáradt lenni, és mire hazaértünk, idegroncs hullává változtam. Pedig imádom őket, de akkorra egyszerűen annyi inger ért, annyiszor kellett szarnak éreznem magam, hogy teljesen kikészültem.

De ez a bejegyzés inkább szóljon arról, hogy a kicsikéim milyen nagyok lettek. Milyen imádnivalóak. Jó rájuk nézni, jó velük beszélgetni, mindent értenek, ki nem mondott dolgokat is, mindig erről álmodtam.

Csoda kis ajándékaim.