Miután megtudtam a hírt, pár órán belül többször is elsírtam magam. Szotymika kérte, hogy menjünk ki krétával rajzolni a járdára. Szóval ott rajzolgattunk egy ideig mindenfélét, és ő ahányszor meglátta, hogy elszomorodom, odajött, megsimogatott vagy megölelt, és előszedett minden de minden vigasztalást a hatéves kis fejéből, amit valaha hallhatott. Az a drága, gondoskodó kis tündér...
Egy alkalommal felnéztem, elgondolkodtam, és nem is voltam tudatában, milyen képet vágok. Egyszer csak azt vettem észre, hogy pár centire az arcomtól megjelenik egy szeplős, gyönyörű, vékony kis orrocska:
"Megint a cicára gondolsz?"
És akkor átölelt, én pedig biztos voltam benne, hogy sok minden miatt lehetek szomorú, de Isten a lehető legjobb kislányt küldte nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése