Február elején Mimmó megbetegedett. Köhögött, az elején lázas volt és fájt a torka is. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy talán több lesz a dolog, mint egy hét, és túl sokat lopnának le a fizetésemből gyermekápolási táppénz címén, inkább megpróbálok home office-ban lenni a kis beteggel. Ez tulajdonképpen annyit jelentett - tekintve a mostani áldatlan állapotokat a munkánkban -, hogy éppen csak annyira voltam jó, hogy csináljak neki néha egy teát meg egy szendvicset, meg ott legyek, hogy ne tudják kilopni őt a házból, mert egyébként szinte még mosdóba menni se merek felállni a géptől.

Őrület, de tényleg. Nem tudod elképzelni, milyen iszonyatos a nyomás.

(Néha elegem lesz, mert nem ez az élet, nem lenne szabad, hogy ez legyen. Az élet az, hogy ugrálhatnak kint bele a pocsolyákba, vagy törhetnek jeget, vagy az, hogy túrófánkot sütünk, ez az egyetlen kis főzőlapon is remekül működött. Szóval néha besokallok, de aztán csinálni kell tovább.)

Mimmó hónapok óta a papírrepülők bűvöletében él, de olyan szinten, hogy youtube-videók alapján tanul új típusokat, meg ilyenek, egészen megszállott. Ehhez Tetkós is úgy döntött, hogy hozzáteszi a magáét - így elkezdett vele papírrepülőket hajtogatni a Jézuskától kért neki néhány repülőt, és bizonyos időközönként megígéri neki, hogy majd hétvégén elmennek repülőket dobálni valami mezőre. (Aztán minden vasárnap a vállát vonogatja, hogy de hát nem volt rá idő.)

Egy kora délután, miközben én a gép előtt ültem ahelyett, hogy az aranyhajú kisfiammal foglalkoztam volna, pedig kettesben voltunk itthon, ő azzal ütötte el az időt, hogy a fenti teraszról dobált repülőket a kertbe (meg gondolom, a szomszéd kertekbe is). Persze nem zárta be utána a teraszajtót, a macskánk pedig persze kiszökött. Én már amúgy is idegbajos voltam, hogy nem tudok eleget dolgozni, ezért dühöngtem, hogy a teraszon kell mászkálnom ahelyett, hogy haladnék a munkámmal (hogy rohadna meg ott a gépben meg a szekrényben az egész, de pssszt), aztán levonultam és visszaültem a gépem elé.

Hamarosan feltűnt Mimmó egy újabb repülővel, és még mielőtt bármit mondtam volna, odanyújtotta nekem: "csak nyisd ki és olvasd el!" Az állt benne:

"ANYA BCSÁNATOT KÉREK HOGYNEM HAGYTALAK DOLGOZNI 💓"

Akkor is sírtam, és valószínűleg már mindig fogok, amikor ez eszembe jut.

Na, hát ilyenek miatt nem írok mostanában. Már nem tudok több időt ellopni magunktól. A saját boldogságomra se.