Nem írok túl gyakran, és mostanában ez az egy, amit sajnálok, hogy kimarad az életemből. Szegény kis laptopom haldoklik (az okostelefonom már meg is halt, és ehhez nem kellett mást tennem, mint néhányszor odaadni vizsgálatra az ikreknek, vagyis inkább előttük felejteni - na jó, végül is telefonról úgyse tudtam írni, de most már olvasni se tudok legalább), Tetkósé általában nincs itthon, és hogy őszinte legyek, amikor a babák alszanak, inkább a lakást teszem rendbe. Most már kezdem jól érezni magam itt, látom a végét a küzdelemnek, és ez hihetetlenül felszabadító érzés.

Az van, hogy a Nyúl a múlt héten megbetegedett, keddtől itthon volt egy hétig, és ezen idő alatt a babákat fejenként kb. háromszor kellett elaltatni, hogy egyszer elaludjanak, mert őkirályi felségének mindig pont akkor jutott eszébe valami kiabálni- vagy zörgetnivaló, vagy épp pont akkor óhajtott leugrani a kanapé támlájáról, amikor valamelyik testvére hosszú órák után végre lehunyta a szemét... Kemény volt, no, nagyon sokat veszekedtem vele, és közben borzasztóan sajnáltam, mivel tudom, hogy rengeteg mozgásra lenne szüksége, emiatt borzasztóan unatkozott idebent, és csak "rosszalkodással" tudta levezetni az energiáit. Az egész hét alatt ÖSSZESEN nagyjából egy órát tudtam vele foglalkozni, köszönhetően a fentieknek, ugye, hogy a babákat mindig felébresztette, így amikor vele lehettem volna, akkor is a babákkal kellett miatta. ("Kellett", ez hülyén hangzik, mert nem kényszer volt, de akkor is, érted, na.) Azért nagyon jó, hogy itthon volt, jó volt tudni, hogy ott van a szobájában és bemehetek hozzá bármikor, tök engedelmesen vette be a gyógyszert mindig, és annyira büszke vagyok rá. (Amikor végül elment oviba, bár már nagyon vártam, mindannyiunk miatt, egész nap bőgni tudtam volna, annyira hiányzott.)

Egy alkalommal, amikor már tényleg borzasztóan viselkedett, egy napra elvettük a tévéjét (ja igen, nem meséltem? Sajnos a nyáron kapott egy tévét Tetkóstól, azóta zombi lett, bár mostanában elbizonytalanodtam: nem tudom eldönteni, hogy a hallásával van baj, vagy csak szarik rám), az mintha hatott volna, nagyon rendes volt aznap este, engedelmesen kirakózott velem, meg minden, de minden mozdulatán látszott, hogy csak a tévéjéért teszi.

Amúgy mindhárom annyira imádnivaló, és annyira csoda-kategóriás gyerek, hogy bármeddig tudnék róluk mesélni. Először is mindhármat külön-külön és együtt is órákig lehetne tátott szájjal bámulni, olyan szépek (jól van, biztos azt gondolod, hogy elfogult vagyok, de ez egyrészt munkaköri kötelességem anyaként, másrészt meg TÉNYLEG gyönyörűek), egyszerűen nem bírja ki az ember, hogy ne ölelgesse meg szagolgassa őket állandóan, bár a kis Varog még mindig hobbiszinten hány (ja, Kenyőke is), de akkor is.

A Nyúl - nem tudom, mondtam-e már ezt róla régebben - olyan, mint régebben olvasott regényeimben a nagyszájú, jó humorú, talpraesett gyerekek, akikre mindig azt mondtam, hogy hmm, hmm, hát ez aranyos, de ilyen az életben nincs. Most már tudom, hogy van: olyan poénokat mond, hogy napokig dőlök, ha eszembe jut (de természetesen elfelejtem, mire gépközelbe kerülök), választékosan beszél, tökéletesen fogalmaz, nagyobb szókincse van, mint sok felnőttnek. Imádom, hogy csoki helyett csokoládét mond, rágó helyett rágógumit, és igen, e kifejezéseket jóval gyakrabban használja, mint kéne... Nagyon ügyesen mos fogat, de azért minden fogmosáskor összeveszünk mégis. Mostanában épp bunkert épít a nappaliban a lakás összes párnájából, a babáknak kb. 1 m2-nyi helyet hagyva ezzel, valamint a folyosón vagy a szobájában mindig ki van feszítve egy mérőszalag kb. 70 cm-es magasságban, nem tudni, miért. A kis Varog imádja a Nyúl dolgait, ebből gyakran van konfliktus, pl. tegnap a Nyúl annyira igyekezett eltolni egyik építményétől, hogy a kis Varog hanyatt is esett a folyosón.

Ami a kis Varogot illeti, úgy mászik, mint egy szélvész, és mostanra már felfedezte a lakást. (Hú, basszus, most is inkább felmosnom kéne ahelyett, hogy itt írogatok.) Jellemző, hogy ha kipakolsz elé 365 db játékot, valamint elrejtesz valahol egy kutyaszaros cipőt, akkor tojik a játékokra, és elindul a cipőt felkutatni. Tegnap, miközben a kis Kenyőt pelenkáztam, kis Varog kiballagott a konyhába, és amikor utolértem, már az egyik polc mellett állt, és épp leszakított egy kicsit - egy kaktuszból. (Megkóstolni már nem engedtem neki, pedig láthatóan ez lett volna a következő lépés.) Nem csalás, nem ámítás, még mindig csak 6,5 hónapos. Bárhova leteszem, azonnal feláll, most már kapaszkodva lépeget is, főleg, ha én ott vagyok valahol, valami kapaszkodva megközelíthető helyen. A térde tele van foltokkal, és néha a fején is akad egy (ha gyermekvédelmisek látnák, biztos elbeszélgetnének velem, de a foltok az ő kalandvágyó természetéből adódnak, nem pedig az én agresszív természetemből.) A múltkor azon kaptam, hogy a járókában balettozik: először két kézzel kapaszkodott, majd egyik lábát hátranyújtotta, egyik kezével elengedte a járóka tetejét, és úgy egyensúlyozott, miközben nagyon koncentrált... És amúgy mászás közben igazi Tetkósfeje van, majd teszek be egy képet róla, meg Tetkósról is babakorából. A haja tejfölszőke, a szeme liláskék, ja, és ami a legfontosabb: szerelmes belém. Isten bizony! És erre baromi büszke vagyok.

És végül, de nem utolsósorban, a kis Kenyő, hát őbelőle egyre biztosabb, hogy királylány lesz nagykorában, egyszerűen olyan finom és törékeny rajta minden, és olyan lányosak a mozdulatai. Csinos, akármit vesz fel. Annyira huncutul mosolyog, hogy az ember szinte látja maga előtt, amint tizenévesen miniszoknyában kiszökik az akkor már családi házunk ablakán, hogy bulizzon a haverjaival (de nem lesz se kurva, se drogos, se diszkós, persze). Mostanra már végképp megelégelte, hogy a kis Varog a sztár, úgyhogy nemrég elkezdett ő is kúszni, de most már szépen ül is egyedül (el tudsz képzelni egy hatkilós, miniatűr emberkét ülni? Nem lehet örömkönnyek vagy elragadtatott röhögés nélkül nézni), és fel is térdelt, aminek az az oka, hogy csak így éri el az ágyából az ajtókilincset. Meg így tud kútászkodni a Nyúl állatosládájában (amelyben kb. 200 db állat között van egy olyan dínó, amiről kopik a festék, nos természetesen mindkét baba ezt találja meg rögtön).

Jaj, nagyon, nagyon, nagyon...