Pest

Alig várom, hogy végre nyár legyen, és itt legyünk Anyáéknál újra, sokáig (egyetlen ok, ami miatt nem várom, hogy tudom: Tetkós még jobban várja, hogy megszabadulhasson tőlünk)! Egyelőre viszont megpróbálom leküzdeni a gyomorgörcsömet amiatt, hogy vissza kell mennünk Pestre a magányba, a sötét lakásba, ahonnan csak több órás előkészület és emberfeletti kínlódás (pakoltál már be ikreket kabátban lábzsákos babakocsiba?) árán lehet kijutni a szabadba, hogy aztán a gyerekek a kocsiba kötözve "levegőzhessenek" egy kicsit (kis Kenyő még nem okozott csalódást: minden egyes sétát végigordított, és a kezemben fejezett be). Ahol az utcán azok is egy játékbaba merev tekintetével lesnek el a fejed fölött, akik amúgy egy házban laknak veled, és nem hogy előre nem köszönnek, de még vissza se... Ahol a játszótérről telefonon fel kell hívnod valakit, ha nem akarod elbőgni magad, amiért olyan magányos vagy a tömegben. (Ez egyébként az otthonodra is igaz, bár ott természetesen nem tömeg van, hanem 0 felnőtt társaság.)

Mindenesetre most annyira jó volt ez az egy hosszú hét, annyi energiával töltött fel, hogy úgy érzem, egy darabig bírok ebből táplálkozni otthon... Azaz bírunk, a gyerekekkel. Valójában nem tudom, hogyan fogom megoldani a sétálgatást - igazából ez a probléma elég meghatározó az életünkben ott -, mert egyrészt felváltva alszanak általában, és nincs az az isten, hogy én még egyszer gyereket felébresszek, pláne ilyen hülyeséggel, hogy "gyere, kicsim, megyünk sétálni, hogy üvölthess". Általában késő délután van, mire startra készek vagyunk azzal, hogy mindketten ébren is vannak, meg az aktuális étkezés is le van tudva. 

Ez addig OK, hogy pont akkor kell menni a Nyúlért, elvileg mehetnénk is (és legalább sétálhatnánk a Nyúllal). De. Az ikerkocsi pont nem fér be az ovi bejáratán, illetve pont, milliméterre befér, csakhogy mivel közvetlenül előtte kanyarodni kell egyet, így nem bírod (legalábbis ötvennégy kilósan, mint én) egyenesbe állítani úgy, hogy simán betold az ajtón (plusz egy harmadik, másfél méter hosszú kezeddel még az ajtót is tartanod kéne, valamint az utána következő ajtót is). Na meg ebben a délutáni kétórás intervallumban folyamatosan özönlenek is ki és be a - természetesen elfoglalt és rohanó - szülők, és voltam már tanúja, ahogy beszóltak babakocsisnak (van egy másik ikres anyuka, ő szerencsétlenkedett ott pont, és a férjével együtt sem bírták beszuszakolni az ajtón azt a tetves ikerkocsit), meg lassabban közlekedő kisgyereknek, hát tudom, hogy az én lelkem kábé egy alkalommal bírná, hogy beugasson nekem valaki. 

Na mármost, van egy másik verzió is: hogy megkérem az ovis dadust, vigyázzon az ovi előtt a babakocsira, amíg én bemegyek a Nyúlért. Elvileg ez jó megoldás (meg is van beszélve az ovis személyzettel), mert ebben az időben két dadus mindig az előtérben ül, szóval csak be kéne szólnom az ajtón. Csakhogy ahányszor eddig erre a megoldásra akartam támaszkodni, egyszer sem ült senki az előtérben (Murphy...), be kellett rohannom a Nyúlék termébe, észrevetetnem magam, és akkor kiment valaki az ikrekhez. Két alkalommal pont találkoztam ismerős anyukával, és meg tudtam kérni, hogy vigyázzon a babakocsira, amíg kihozom a Nyulat. Tehát e két szerencsés véletlent leszámítva a többi esetben 1-2 percre magára kellett hagynom a babakocsit az ikrekkel az utcán. TE BEVÁLLALNÁD? Én nem szeretném többször. (Felvetette egyik óvónéni, hogy telefonáljak be az oviba, amikor indulok az ikrekkel a Nyúlért, de telefonálni csak a vezető óvónőhöz lehet, ő szólna a Nyúlék csoportjában, hogy jövünk, erre valaki kijönne és várna minket az ovi előtt de ez azért már túl nagy felhajtás lenne szerintem egy ötperces aktusért.) Szóval valahányszor nekem kellett az oviba mennem a babákkal, egész nap izzadtam az idegtől (na jó, képletesen értsd, hogy izzadtam), hogy vajon lesz-e valaki, aki vigyáz majd kint a kocsira.

Tehát az oviba-oviból szállítást Tetkós végzi, kivéve, amikor valaki vigyáz a babákra helyettem (például az volt a nőnapi ajándékom a rózsa mellett, hogy Tetkós időben hazajött, és elmehettem én a Nyúlért - jól van, valójában elfelejtett virágot venni az óvónéniknek, na). 

A levegőzés pedig úgy néz ki, hogy hétvégén Wekerlén sétálunk (ha elég erős vagyok hozzá, hogy kiharcoljam, akkor mindkét napon), egyébként meg elvétve mentünk ki eddig. Ennek az is az oka volt, hogy hetekig a babakocsi sem volt otthon, miután 

- nem fér el a lakásban, pontosabban kb. 15 cm marad mellette a folyosón közlekedésre;

- rosszul vagyok a gondolattól, hogy a babák a pesti utcáktól retkes kocsikerekeit fogdossák otthon.

Őszintén szólva pár hétig - január-februárban - egyáltalán nem zavart a dolog, mert herótom van a magányos sétáktól (és azok látványától, akik viszont nem magányosak), de aztán most, hogy jó idő lett, már szenvedtem, mint a kutya. Kinn akartam lenni. Meg vörösen villogott az agyamban a kifejezés: "ingergazdag környezet". Nehogy már az én gyerekeim azért ne legyenek zsenik, mert nem látnak elég mindenfélét, ugye. Úgyhogy hazahozattam a babakocsinkat, kerülgetjük bőszen a folyosón (kíváncsi vagyok, mikor fogok mondjuk ráborítani egy tálcányi kaját véletlenül, vagy valami), és rójuk az utcákat. Imádom egyébként ezt a kocsit még mindig, álmaim netovábbja, és el nem cserélném semmi másra. Inkább a lakást cserélném el egy nagyobbra :D

Elnézést kérek esetleges pesti olvasóimtól, hogy ilyen utálattal beszélek Pestről, de most tényleg nyüszítve tudnék bőgni a gondolattól, hogy két nap múlva ott leszek egyedül a nagy semmiben a gyerekekkel. Hogy akkor minek megyünk vissza? Mert nem szeretném, ha az én gyerekem is olyan lenne, mint Sz. K., egykori osztálytársam, akinek nem voltak barátai, mert olyan sokat hiányzott. (Egész életemben attól rettegtem, hogy egy-egy közösség kitúr a tagjai közül, és fel sem merülhet, hogy ez a Nyúllal is megtörténjen.)