Szerintem nem ez volt életem legunalmasabb napja, de most már csak gyorsan felsorolom, miből gondolom ezt:

- Kis Varog reggel besétált a fürdőszobába, engedtem (mentem mögötte), mert gondoltam, semmi olyat nem talál, amiből baj lehet, nos villámsebességgel kapott fel egy kidobásra váró, tehát használt vécéillatosítót (ne kérdezd, hogy a vécéből kivéve miért nem lehetett rögtön a kukába dobni - mi soha semmit nem dobunk ki egyenesen, Anya mindent parkolópályán tart bizonyos ideig, hogy ha nem is tudom, pl. háború törne ki és még szükség lenne az adott dologra, vagy ilyesmi, akkor nehogy ne legyen meg).

- Kis Kenyő kihúzta az íróasztal alsó fiókját és beleült, kis Varog pedig segítség nélkül felmászott az íróasztal tetejére.

- Kis Varog megevett egy meztelencsigát. Jó, nem nyelte le. Jó, nem is rágta meg. Csak felkapta és a szájába vette, miközben négyen figyeltük közvetlen közelről: Anya, én, Öcsém meg a kollégája, akik épp hazajöttek valami szerszámért. Én, a józan gondolkodású, talpraesett és kiegyensúlyozott anyuka azt tettem, amit minden józan gondolkodású, talpraesett és kiegyensúlyozott anyuka tett volna a helyemben: lábujjhegyen elkezdtem körbe-körbe futni, miközben össze- összerázkódtam, és a két kezemmel hadonásztam, mintha le akartam volna söpörni magamról a... nem tudom, az undort? Ja, félhangosan sikítoztam is ("Vedd el tőle! Vedd el tőle!"), amelynek következményeként Anya nevetőgörcsöt kapott, Öcsém megfogta és eldobta a meztelencsigát, a kis Varog meg megijedt és sírni kezdett.

- Az ikrek ma sem aludtak egyszerre - ez, ha jól számolom, zsinórban a 4. nap. (Ezzel kapcsolatos leghaszontalanabb jótanács a "próbáld meg egyszerre altatni őket", nyilván nekem még eszembe sem jutott.)

- Anya megtalálta a lovettámat, amit tavaly a gyerekek születésekor kaptam a rokonságtól, de mindig itthon hagytam, és amikor szükségem lett volna rá, akkorra elfelejtettük, hova tettük. Hónapokig kerestük, majd keresztet vetettünk rá, aztán  kitettem tegnap pár könyvemet az asztalra, hogy ne felejtsem el hazavinni, Anya meg ránézett, és ott volt az egyikben a boríték. (Alapvetően nem dugdosunk pénzt könyvekbe, párnahuzatba, ez most egy ilyen véletlen volt.)

- Öcsém második bejelentése után egy héttel kijöttek a szolgáltatótól, hogy megnézzék az elromlott netet, ami amúgy már napok óta jó. Hiába mondtuk, hogy ez van, azért csak végigjárták az összes szobát és a padlást is. A legviccesebb az volt, amikor az alvó Nyúlnál, a nappaliban az ablakpárkányon guggolt egy kopasz, szakállas ember - ha akkor felébred a Nyúl, biztos nagyon megrémült volna.

- Nekiálltam megtisztítani (a szárától) egy hatalmas tál sóskát, de közben felébredt kis Kenyő, és nagy szövegelés közepette, derékig hajolva a tálba, elkezdte random módon szétdobálni a megtisztított és még száras sóskákat. A fűben. Elképesztően édes volt, és úgyse szeretjük annyira a sóskát, úgyhogy hagytam.

- Húgom kapott májuskosarat, immár tizedik alkalommal, asszem... És fehéret... Én még sose kaptam, és gondolom, erről már le is csúsztam, mivel köcsögöknél Pesten nem tartják a hagyományt.

Ekkor még mindig csak reggel 11 óra volt. A továbbiakban történt sok minden, de főleg Anyával, velem csak a szokásos: 1 méteren belül folyton volt egy vagy több, izgő-mozgó, 1 éven aluli kiskorú. Öcsém elment valakihez füvet nyírni, miközben nálunk bokáig ér :D, Húgom meg fogorvoshoz, majd később a Nyúllal játszótérre, szóval mindenki mentette az irháját a két kis sáskától, aki csak tudott indokot találni... 

Anya nem tudott, úgyhogy ő egyre csökkenő lelkesedéssel igyekezett helytállni, miközben nagyon fáradt. Az i-re az tette fel a pontot, amikor a kis Varog talált a nappaliban úgy 2 dl vizet... Ekkor Anya elkezdett dühöngeni, én átöltöztettem a röhögő kis Varogot, Anya meg felmosott akkor már (a kanapét én húztam ki a helyéről - nem hiszed el, 2 dl víz bőven elég ahhoz, hogy egy igen nagy méretű nappaliban a csőtörés látszatát keltse), közben jöttek szántani, és a kis Varogot teljesen elvarázsolta a traktor (meg a Nyulat is egy kicsit). Aztán átjött Anya barátnője a világ legjobb sajtoskiflijével, ami azért is volt jó, mert megint katasztrofális mennyiséget ebédeltek a kölyköcskék, erre viszont teljesen rákattantak.

 Viszont annyira de annyira jó volt ez a nap, hogy nem tudom elmondani! Csodálatos volt az idő, szóval szinte folyamatosan kint voltunk a ragyogó napsütésben a kedvenc helyemen, ahonnan sose vágytam el... Nem tudnék utánaszámolni, mennyit nevettem, hány puszit és hány ölelést adtam, hányszor szagoltam kis fejecskét, hányszor ugrottak a nyakamba, hányszor szoptattam, hányszor akadtam ki, hogy már megint sírnak, és csak a nyakamba kapaszkodva jó nekik (csak, ha állok), de csodálatos volt a szeretteimmel lenni! Nem mondom, hogy nem tudnék átaludni egy két napot, de kit érdekel. Annyira imádom őket, hogy néha már röhögök magamon. :D