Kicsit nehéz visszarázódni a pesti életbe, az egyedüllétbe (mármint a gyerekekkel egyedül), pedig közben már volt egy szerda is, amikor E. és Dzidze, a világ legrendesebb két lánykája vigyázott a két kis szörnypalántára, míg én vígan sétafikáltam a Nyúllal az Equina Lovasfarmon. Majd talán elmesélem azt is, bár kötve hiszem, hogy lesz rá időm.

A babák épp alszanak, én pedig most élvezem kicsit, hogy végigcsinálhatok egy sóhajtást (mert senki sehonnan nem esik le közben), egy ásítást, és tudod mit? Még pisilni is el fogok menni! Egyedül!!! Isten bizony még egy kávét is innék (mert most senki se rúgná fel a szőnyegen és borítaná magára a szekrényről, mint kis Varog a múlt héten - szerencsére nem volt forró, viszont a fülébe is ment), de ahhoz még korán van. Bár... tegnap is így voltam a kávéval, majd helyette eszeveszetten takarítottam abban az ajándék másfél órában, amíg aludtak, aztán végül azt értem el, hogy a délutánra hagyott kávémat nem volt időm kiönteni és meginni...

Nem fogom elszerénykedni a dolgot meg elszégyenkezni a véleményemet, nem félek a "te akartál ikreket, akkor most mi bajod van"-féle bunkóskodástól sem, most igenis leírom (aztán majd biztos törlöm úgyis): rohadtul sokat dolgozom annak ellenére, hogy az égvilágon semmit sem tudok felmutatni a tiszta ruhákon kívül (amelyeket amúgy ált. 4-5 részletben tudok kiteregetni, mert míg a kád szélén állok és pakolok a szárítóra, ott állnak a kád mellett és ordítanak - kis Varog azért is, mert kis Kenyő folyton tépi a haját, a szívem szakad meg, amikor nőies mozdulattal kinyitja a kis öklét, és az ujjai közül a kis Varog arany hajszálai hullanak). 

Napi 18 órában végzett munkám szellemi kihívás szempontjából a repülőtéri légiirányítókéra hajaz, fizikai megterhelés szempontjából meg a kanadai fakitermelők munkája jut eszembe most hirtelen. (Itt ragadom meg az alkalmat, hogy üdvözöljem azon képviselők kedves édesanyját, akik úgy gondolták, hogy az ikres dupla GYED csak a 2014. január 1. után született gyerekek szüleinek járjon - mi, többiek nyilván csődbe vittük volna a költségvetést.)

És igen, tudom, bennem van a hiba, amiért nem olyan beállítottságú vagyok, mint azok a baromira ügyesek és fittek, akiktől a víz kiver amúgy - de tojok rá. Nem mondtam, hogy nem élvezem az egész pörgést, csak borzasztóan fáradt vagyok közben, na meg a lelkem továbbra is romokban Tetkós miatt. Tegnap kiköveteltem egy fagyizást a fagyinap alkalmából - persze nem féláras helyre mentünk, hanem a szokásosra, viszont utána még voltunk játszótéren, ahol ideális tömeg volt, azaz egy gyerek a mieinken kívül, és vele nagyon jót játszott a Nyúl. De aztán Tetkós megint elment dolgozni (igen, még estére), a kicsik meg folyamatosan üvöltöttek, aztán amikor végre bekommandóztam őket az ágyba, még felváltva felébredtek, szóval a Nyúllal való foglalkozás végül megint este háromnegyed 10-kor kezdődött. 

Na de amit mesélni akartam, és ami a fáradtságom fő oka most: középső gyermekem, az angyalinak, tüneményesnek, mindhárom közül, sőt, a világ minden gyereke közül a legjobbnak kikiáltott kis Varog gondolt egyet, és azt mondta magában: "jó gyerek nektek az anyátok, az", és amúgy igaza van, fiú esetében nem annyira menő jónak lenni még akkor se, ha történetesen angyalszőke az illető. Úgyhogy miközben a tündérszemű kis Kenyő elvan a szokásos terrorcselekményeivel, úgymint hajhúzás (ezért majd biztos szeretni fogják a rocker pasijai 18... úgy értem, 25 év múlva), hisztik, csapkodások (különös tekintettel a főzelékkel teli kanalakra), kis Varog is bekeményített. Elkezdett mászni, de nem horizontálisan, az már megvolt, hanem "föl, föl, mint az első hajós, ki az egek felé szárnyra kelt". (Ezt a mondatot Tündér Keresztanyámnak ajánlom, ha már a költészet napján nem volt időm idézni ezt a verset :D)

Naponta - nem túlzás - legalább harminc alkalommal szedem le a gyerekszoba szekrényének második-harmadik polcáról, a fürdőszobában felmászik a mosóportartó dobozra, a konyhában - a széken keresztül - a konyhaasztalra (ma konkrétan a konyhában húztam fel a nadrágomat, amikor kirohantam a wc-ről, mert úgy hallottam, mintha a kis Varog felmászott volna... és igen, tényleg ott ült a konyhaasztal szélén), ezek mondjuk annyira még nem is jelentenek problémát, mert van ajtó... a nappalin viszont nincs. Na ott gyakorlatilag egy nagy játszóteret üzemeltetünk mostanság. 

Törzshelyük a szekrény melletti irattartó doboz, ott állnak és ordítanak, hogy segítsek nekik lejönni, mert amíg nem jöttek le, addig nem tudnak újból felmenni. Amikor ezt megelégelem, odatolom a doboz elé a járókát (az egyetlen bútordarabot a lakásban, ami a legcsekélyebb érdeklődést sem váltja ki belőlük), így viszont szabaddá válik az út az üveges szekrényajtóhoz, amit a kis Varog imád csapkodni. (Neki köszönhetően rászoktam arra, hogy - a feszültséget levezetendő - én is csapkodjam az ajtókat, főleg a konyhaszekrény ajtóit, és ha a szomszédok szólnak, simán ráfoghatom majd a kis Varogra.)

Hétfőn, miután kis Kenyő lerántotta, elraktam a DVD-lejátszót, ami egy ideje már úgyis csak dekorációs kellék volt - így legalább lett egy üres polc a tévé alatt, ahová a kis Varog naponta többször megpróbálhat bemászni. Aztán tegnap, ahogy ott ültem a szekrény előtt, rajtam keresztül felpattant a tévé polcára, és megkapaszkodott az LCD-tévében... De úgyis nagyon alacsony a vérnyomásom.

Következő pont a felsorolásban a nappali sarkában lévő monumentális diffenbachia, ami igen-tudom-mérgező, és amelyet már a világ minden módján megpróbáltam elbarikádozni. Eddig a következő volt a stratégiája a kis Varognak:

- kanapé ágyneműtartóját kihúzni

- az ágyneműtartó szélére állni

- onnan fellépni az asztalra

- asztalon végigmászni

- asztalról be a fotelba

- növényt letépni, megenni (itt még mindig megakadályoztam).

Úgyhogy tegnap azt a lakberendezési terrorcselekményt is elkövettem, hogy a fotelt befordítottam a fal felé (még görgősen is olyan nehéz volt, mintha egy disznót tologatnék), most gondolhatod, hogy néz ki a szoba - de hiába. Merthogy a növény másik oldalán egy kis ikeás asztal áll, rajta egy doboz játékkal, amit az én elszánt kaszkadőrpalántám fáradhatatlanul próbál magára borítani, hogy így szabaddá tegye az asztalkát és ő végre megmérgeződhessen a diffenbachia levelétől. 

Amikor megelégeli, hogy nem hagyom növényt enni (mellesleg a világ minden növényét hihetetlen lelkesedéssel igyekeznek mindketten megkóstolni páfránytól kaktuszon át a különösen mérgező dolgokig, de fintorogva fujjolnak minden zöldségre, amit ebédre kapnának), akkor felmászik a kis kondigépemre, hogy legalább a taposógép pedáljai közé beszorulhasson a lába.

Szóval gyötörnek, kínoznak, nyúznak (ja, el is felejtettem elmesélni, hogy a melleimmel mit művelnek), kinyírnak, se élni, se meghalni nem hagynak, olyan magas fordulatszámon pörögnek, amilyennek én a felén se fogok soha... Viszont ezért annyira büszke vagyok rájuk, hogy azt nem tudom leírni. Annyira, de annyira ügyesek, és annyira, de annyira viccesek! Nem mondom, hogy az életem olyan, amilyennek megálmodtam (helló, nem csupán ikreket akartam, hanem ikres családot ugyebár), de a gyermekeim sokkal csodálatosabbak, mint amilyeneket én magamtól álmodtam volna. 

Végszóra fel is keltek... Kedves Olvasó, remélem, elfáradtál olvasás közben, ha már a kedvedért én nem aludtam :D