Ma szembesültem azzal, hogy tegnap még más is történt: a játszótéren felejtettük a Nyúl fociját. A vadiúj kék matricagyűjtős-teszkósat.

Sírni tudnék. Annyira sajnálom szegény Nyulat (bár van még két teli gyűjtőfüzetünk), és mérges is vagyok magamra, mert épp a napokban akartam ráírni a nevét, végül mégsem tettem. Mondjuk az ő dolga lett volna hazahozni tegnap, de elfelejtette a nagy szomorúságban: bántotta a mászókán két kis majom (köpködték, amikor fel akart menni), és ezért sírt, én meg megölelgettem, aztán leléptünk.

Ma visszamentem a játszótérre a labdát keresni, de persze nem volt sehol: itt elhagyni valamit olyan, mintha Ózdon tennénk. Wekerléről hazafelé jövet láttunk a pályán ugyanolyan focit nagyoknál, de hát lehetetlen lenne bizonyítani, hogy a miénk, akkor is, ha az. Meg hát a fél országnak ilyenje van most. (Egy halvány reményem, hogy a köpködős csajok segítőkész apja vitte haza, ő tök rendes volt, a kaput is azért javította meg, hogy mi ne ragadjunk ott, pedig ők simán át tudtak mászni a kerítésen.)