Pou

A gyerekek, szám szerint hárman, játszanak a telefonomon Pou-val. (Az egy dolog, hogy nekem a Nyúl mutatta bő egy éve, decazóta ő már nagyon profi játékos, most épp a Subway Surferrel játszik, és menetenként több, mint ezer tallért gyűjt ott, ahol én huszonnégyet. Isten bizony.)

Kis Kenyőnek pár napja tetszett meg nagyon, ma már meg tudta itatni meg tudott vele labdázni, meg mindig simogatja, mert akkor Pou liheg, mint egy kiskutya, kis Kenyő meg ettől sikongat örömében.

Kis Varognak meg ma megmutattam, hogyan kell a mikrofonba beszélni, hogy Pou utánozza, és ő beszélt, aztán mindig megvárta szépen, hogy Pou elismételje, amit mondott. És közben olyan szégyellősen mosolygott...

Én tudom, hogy semmi furcsa nincs abban, hogy a gyerekek kétévesen jobban fogják kezelni az okostelefont, mint én két éve, mert egyszerűen ilyen már a világ. De én nagyon szeretem, hogy ilyen, imádok rácsodálkozni ilyen dolgokra és örülök, hogy nekik ezek az életet nagyon megkönnyítő dolgok természetesek lesznek.

Én 12 évesen telefonáltam először...