Csütörtök

Szóval csütörtökön átmentünk Apáékhoz (ált. egyszer átjutunk mindig, amikor itt vagyunk). Dél körülre vártuk, mert nem számítottam már babaalvásra - aminek az ideje szintén dél körülre esett, amikor még volt, ugyebár.

Tehát: lement a szokásos szívatós reggeli (kandallóba bújással, kávélocsolással, meg minden effélével). Voltunk utána kint is, hogy halálosan összevesszen mindenki mindenkivel a bicikliken, meg elropogtassunk némi aszfaltkrétát és macskakaját, valamint megetessük a szomszéd csirkéket. Amikor meguntuk a mókázást, némi gyümölccsel odab... megadtuk a kegyelemdöfést néhány ruhácskának, aztán tetőtől-talpig gálába vágtam a kiskorúkat, úgy vártuk Apát (a Nyúlnak nem kellett készülni csak, mert ő nem választja szét az otthoni és az elmenős ruhát - olyan, mint a Juli a Barátok köztben, aki szerintem még lekvárt is pasztellszínű magassarkúban főz be, hátha hirtelen el kell szaladni otthonról).

És itt jön a csavar: az én drága, inszomniás kölkeim nyűgösködni kezdtek, majd szoptatás közben elaludtak. Hívni akartam Apát, hogy később megyünk, de nem volt kapcsolható, úgyhogy pár perc múlva meg is érkezett. Az alvó Mimmóval mentem le elé, aki erre fel is kelt, meg Zozi is a szokásos 10 perc alvást hajtotta végre csak (és basszus, ennyi után is full kipihenten ébred, ez milyen már???). Ezután már csak be kellett kötni a gyereküléseket (eközben Apa részletekbe menően méltatta az ülések feltalálójának minden felmenőjét, pedig ő nem is olyan anyázós), aztán szevasz.

Apa papagájai, az aranyfácánok és gerlék eléggé lenyűgözték a gyerekeket, én pedig nem bírtam ki, hogy ne szedjek egy csokor lehullott kék és zöld madártollat, mintha még nem lenne itthon elég szirszar. (Amúgy mostanában már nem több száz, "csak" pár tucat madara van, átnyergelt ugyanis a disznókra, a család nagy örömére. Így most már gyakorlatilag az élete 90 százaléka valamilyen állat etetésével telik, a maradék időben meg takarít utánuk. A mozgásszerveinek eközben a szimpla élet is óriási kihívás mára, szóval igazi őrült megszállott - amiért eléggé büszke vagyok rá.)

Na de 5 perc madárnézést leszámítva (a gyerekeim hihetetlenül gyorsan tudnak madarat nézni) ottlétünk azzal telt, hogy lehajolva futottam az ikrek után, pakoltam vissza a szekrényekre, tologattam vissza a fiókokat, cipőket raktam vissza a helyükre, stb., a Nyúl meg játszott. (Mivel Apa így 0-t tudott vele foglalkozni, másnap elvitte magához csak őt - ilyen még nem volt eddig, de igazán jól sikerült, kivéve az evés részét, mert nem volt hajlandó kaját elfogadni.) Iszonyat kemény meló volt, mert Apáék háza sem bababarát már rég, de néhány apróbb balesettel megúsztuk. Hogy a kis kávémat hogyan ittam meg... hát, nem kényelmesen, no.

Feljött mamám is, sétáltunk kicsit a kertben, és annyira jó volt ott is, annyira éreztem, hogy itt vagyok otthon. A gyerekek is élvezték, csetlettek-botlottak a nagy mélyedésekben (ja, mert az van, hogy Apáék kertjét letarolta egy szürkemarhacsorda), csak a Nyúl kínlódott egy kicsit, mert neki kizárólagos figyelemre lenne szüksége napi min. 23 órában.

Végül hazaért a legkisebb húgom is, és most még ő is tök aranyos és közvetlen volt.

De jó itt lenni... egyszer, majd ha nem telefonról kell egyesével pötyögnöm a betűket, mesélek többet is a rokonságomról, mert fantasztikus emberek.