Ma már lejutottunk a játszótérre, tök büszke vagyok mindhármukra, tök sok emberrel találkoztunk (úgy tűnik, ez a nagymamák játszótere, meg a miénk), a kicsik is remekül feltalálták magukat (bár a szívemnek nem tesz túl jót, amikor 160 centis magasság fölé másznak). Ami viszont egyértelműen a leginkább lekötötte őket, az a kiterjedt hányástócsa volt a kis faház padlóján. Hála Istennek, csak úgy 2 óra játék után fedezték fel, így gyorsan beszíjaztam őket a kocsiba, és elhúzhattuk a csíkot.

Így utólag belegondolva, amikor a faház és a babakocsi között ide-oda sprintelve próbáltam elkapni a babákat (Mimmó például háromszor szökött vissza azon határozott céllal, hogy márpedig ő abba beletenyerel), a távolabb ülő közönség (azok, akik a hányást nem látták) azt hihette: most bolondultam meg épp. Pedig nem most.