Soha nem akarom elfelejteni a jelenetet, ezért leírom. A vacsorához a kicsik majonézt is kértek (mindenhez kérnek, bár semmihez sem esznek, és valójában a ketchupra gondolnak olyankor, amikor kérik, úgyhogy utána azt is kapnak, bár azt sem esznek semmihez), és amikor egy pillanatra elfordultam, majd vissza, azt láttam, hogy Szotymi szakértő mozdulatokkal masszírozza a lábába a majonézt. (Igen, mezítláb volt, mindig úgy van, kivéve, amikor napi ötvenszer ráadom a zokniját, és pár percig elfelejti levenni.) Miközben törölgettem, próbáltam rávilágítani, hogy egy ideig szerintem nem nagyon érdemes mennie sehova, de persze egy perc múlva felpattant nagy peckesen - kezében a tányérral -, hogy akkor ő most balra el. Annyira édes volt, ahogy meglepődött, hogy a lábai nem maradnak ott, ahova teszi őket! Nagyon röhögtem, aztán kivittem persze lemosni, és nem is ellenkezett. (Azért persze bekenték majonézzel a fél konyhát, de gondolom, ez nem is volt kérdéses.)