Ma (tegnap) megbizonyosodhattam arról, hogy az égiek az állandó morgásom ellenére sem hagytak magamra (miközben ezt írtam, Mimmó álmában felnevetett mellettem).

Már nagyon elegem volt abból, hogy hiába könyörögtem a fiataloknak, a legó napok óta nem vándorolt vissza a ládába - de még csak egy kupacba se, hanem szanaszerteszéjjel volt túrva a szőnyegen annak teljes területén. (A Nyúl mentségére szóljon, hogy hazaérkezéstől lefekvésig folyamatosan épít mindennap.) Ma - tuti, hogy valami sugallatra - a khm... következetlenség elvét követve összeszedtem az összeset. Teljesen üres volt a szőnyeg (csak a hatalmas legótornyot hagytuk ott).

Amikor benyitottam később a Nyúlhoz, láttam, hogy elaludt (fogmosás nélkül, de hagytam), majd hazajött Tetkós, és éppen az utolsó ajándékokat rendeltük meg (én épp szoptatva altattam a kicsiket), amikor sírdogálást hallottunk. A Nyúl volt, aki, szegénykém úgy ébredt, hogy fullra összehányta magát, valamint az ágyneműjét, és - tádámm - a szőnyeget. Teljesen.

(Csak azért sírdogált, mert megijedt és undorodott, de amúgy jól volt, s miután újra tiszta lett, fél perc után elaludt az ágyamban.)

A gyerekszoba másik lakója, Tetkós nyugovóra tért a nappali padlóján (hehe), én újra nekiállhattam elaltatni a kicsiket, majd éjfélkor mehettem végre súrolni. (Ha valaki ezt most elintézi egy vállvonogatással, meg azzal, hogy "hmm, hát ilyen az anyák élete" -ahogyan Tetkós szokta -, hát én megverem.) Sokkal könnyebben ment, mint gondoltam, 1:15-re már túl voltam egy domestosos és egy mosószódás szőnyegsúroláson - na, meg a szokásos felmosásomon (ez az esti tornám mostanában).

Ez így lehet, hogy durván hangzik, de én egyszerűen csak óriási hálát érzek most, amiért már itt írogathatok, és nem több ezer legóegyesről kell sikálnom a... Na jó éjszakát!