Vigasztalások

Szotymi hisztisen kelt a délutáni alvásból. Épp azon toporzékolt, hogy nem adok neki egy kiló lisztet, amikor - hallva a sírást - Mimmó is megjelent a konyhában. Szotymi a lábamba kapaszkodva állt. Mimmó odaállt Szotymival szembe, annyira közel, amennyire csak lehetett, és a kis angyalhangján szólongatni kezdte: "Zuzó! Zuzó!" Kicsit kérdőn, kicsit döbbenten, mintha azt akarná mondani: "Te soha nem kelsz rosszkedvűen, csak nincs valami baj?" Annyira kifejező volt a hangsúly! Szotymi erre odacsapott neki egyet, de Mimmó nem adta fel. "Zuzó! Zuzó!" Szotymi megint adott neki egyet. Ez még megismétlődött párszor - aztán Mimmó végül hagyta a hisztis libát a fenébe és visszament játszani.

...

Csütörtökön nagyon kiborítottak. Egy alkalommal, amikor kimentem a konyhába valamiért, leültem az asztalhoz, és elkezdtem sírni. Először Szotymi indult a keresésemre. Felmászott mellém, mosolyogva, finoman megsimogatta az arcomat, és adott pár angyalpuszit, én fogtam kicsit, aztán visszament a szobába. Pár másodperc múlva megjelent Mimmó.  Zavartan nevetgélt, mint egy igazi férfi, aztán megsimogatott, megöleltette magát :-), majd szó nélkül elment. Újabb pár másodperc múlva megjelent a Nyúl is. Amikor meglátta, hogy sírok, csak ennyit mondott: "Szedd már össze magad... hülye!"

Még mielőtt. ..: nem, nem szabad neki, és nem, nem tudom, ezt így honnan szedte. De kövezzetek meg: nevettem.

(Ezt a bejegyzést 27 perc alatt sikerült megírnom a régi telefonomról, miután a karácsonyra kapott kis Huawei-m tegnap sajnos nekirepült a falnak. Gyászolom.)