Labda

Tegnap épp jöttünk volna a játszótérről hazafelé, már csak egy anyuka volt ott rajtunk kívül a kislányával, amikor bejött egy csapat gyerek az egyik kapun. Vagy hatan lehettek, 8-12 év közöttiek, a két legkisebb volt fiú (közelebbit nem mondanék róluk). Szórakoztak pár percig a kondigépeken, aztán elindultak kifelé a tér másik végén lévő kapun. Én a játszótér közepén libikókáztattam Szotymit, Mimmó viszont a kapu közelében nézte a szomszédos focipályán focizókat. A gyerekek olyan sokáig tötymörögtek a nyitott kapuban, hogy egyre idegesebb lettem, mert ha Mimmó gondol egyet, hipp-hopp kisurran közöttük, és rögtön kint van az úton. (Na nem mintha a csukott kapu sokkal biztonságosabb lenne, ugyanis az illetékesek nagy ésszel belülre tették a kilincset, kívülre a gombot, hiszen szerintük nyilván az a veszélyesebb, ha egy kisgyerek kívülről ki tudja nyitni a kaput és beszökik a térre, nem pedig az, ha bentről szökik az útra, ahogyan azt például az én gyerekeim rendre meg szokták kísérelni.) Le se vettem a szemem róluk, hogy ha kell, rohanhassak.

Mimmót szerencsére annyira lefoglalta a foci, hogy nem törődött a nyitott kapuval, ellenben nekem volt szerencsém meglátni, amint az egyik kis köcsög fiú felkapja a Mimmótól 1-2 méterre lévő labdánkat, és viszi kifelé. Na, nekem több se kellett, odarohantam - gondoltam, ha mégsem ellopni akarja, még mindig tehetek úgy, mintha Mimmóért mennék, hogy elhozzam onnan, de nem, a gyereknek akkor már magyarázták a társai, hogy rakja vissza a labdát oda, ahonnan elvette, ő meg mondogatta, hogy nem kell, higgyék már el, simán el lehet hozni. 

"Add már vissza a labdánkat, légy szíves!" - mondtam akkor. Az összes gyerek lesett rám, mint a birka, aztán nógatni kezdték a fiút, hogy adja vissza a labdát, az meg csak állt. "Kérem" - nyújtottam a kezemet, mire az egyik lány elvette a fiútól, és a kezembe adta a labdánkat (ami egyébként egy sárga labda volt, rajta hercegnőkkel, meg SZOTYMI TELJES NEVÉVEL, BASSZUS). A lányok elnézést kértek, az egyik elkezdte szidni a fiút ("Eeeez, ez tiszta magyar!" Hát nem pont az volt...), aztán elmentek. Fú... iszonyat mérges lettem.

Egyébként a labda már lyukas valahol, félig leeresztett. Egy forintot nem ér. Gondolom, csak arra kellett volna, hogy hazáig játszogasson vele, aztán kidobja. Viszont az én gyerekeimnek pont tökéletes, a két kicsi folyamatosan azzal focizik, meg a Nyúl is, ha nincs nála a focija. Esetenként még itthon is (és nem utolsó szempont, hogy mivel már nem pattog nagyon, nem okozhat nagy kárt a nappaliban).

 

Persze, ha valaki nagyon utál engem, vagy nagyon szeretne fikázni, belém is köthet: miért nem voltam nagyvonalú most sem? Miért nem hagytam a fenébe, ha egyszer ennyire ócska a labda (ráadásul most készülünk újat venni, de egyelőre Tetkósról lepergett az első húsz kérésem, hogy menjünk el és vegyünk). Azért, mert a miénk, és kész. De én ezt komolyan nem értem. Ilyen létezik? Ilyet lehet? Hogy valahol van valami, fogom és elviszem??? Tetkós azt mondta, azt még nagyjából megértette volna, ha egy üres játszótérről viszi el az ottfelejtett labdánkat valaki (ahogyan az történt is egyszer egy vadiúj focinkkal ugye). Igen, azt nagyjából én is. De nekem miért nem jutna eszembe még így se, hogy hazavigyek valamit? Ez miért nincs benne minden ember - és minden gyerek - agyában, hogy ami nem az enyém, az nem való az én otthonomba? Hogy ami a másé, ahhoz nem nyúlok?

Elképesztő.