A két gyerek egymás mellett ül. Egyidősek. A másik 1-2 centivel lehet magasabb, mint a Nyúl, meg egy kicsivel erősebb. Apuka nyomja a szokásos szöveget anyukáról.

"És éheztette! A gyerek csont és bőr volt, amikor 3 hónap után újra találkoztunk! Most 29 kiló."

"És amikor csont és bőr volt?"

"Akkor 22."

"A Nyúl kb. 18..."

Na ezen mostanáig agyaltam, hogy bár én kifejezetten szeretem a gyerekeim testalkatát (mindig attól rettegtem, hogy esetleg kövérek lesznek, mint én - mármint,  amilyennek mindig is láttam magamat* -, és csúfolni fogják őket), szégyellhetem magamat, amiért még gyereket hizlalni se tudok. (Azaz... Atyavilág, akkor én ezek szerint egészen extrém mértékben éheztetem a Nyulat??? Lehet, hogy fel kéne keltenem éjjelente szalonnázni?)

Aztán most, miközben ezt írom, eszembe jutott egy nem túl régi beszélgetés a Nyúl kortársait nevelő anyukákkal, amikor kiderült, hogy a legtöbb gyerek pont akkora súlyú, mint a Nyúl. Micsoda megkönnyebbülés!

*Akik láttak már valaha, vagy emlékeznek arra, amikor még kicsi voltam, azoknak ez furcsának tűnhet, de ha tudnátok, hányszor mondták nekem undorodva/fintorogva (családon belül), hogy mekkora vádlim van... Úgy nagyjából az egész általános iskolás koromat sikerült megkeseríteni vele.