Ma azt az ármányt követtem el az ikrek ellen, hogy elmentem otthonról egy olyan 20 percre...
...egyedül!
Nyugi, nyugi, lélegezz mélyeket... nyilván nem hagytam magukra őket, Tetkós vigyázott rájuk, mert haza tudott ugrani dél körül (így aztán összefutottunk véletlenül világosban is). Azt hittem megszakad a szívem, amikor a göndör boszorkány nagy sürgölődve hozta a cipőjét, meg sorolta, hogy vesz még sapkát és kabátot is, de lehetetlen volt magammal vinnem. Nagyon sírtak, amikor bezártam az ajtót, és rettegtem, hogy mire jövök haza.
A csendre jöttem. Aztán egy pillanat múlva két hatalmas mosoly szaladt ki hozzám a szobából.
"Jöttem!" - kiáltotta Szotymika elragadtatva, Mimmó meg átölelte a lábamat. Aztán a nap hátralevő részében megtörtént még párszor, hogy Szotymi elkezdett simogatni: "Jöttem!", aztán átölelt: "Szeretlek!" Meg az is, hogy Mimmó kitárt karokkal ugrott a nyakamba, és tökéletesen mondta ki: "Szeretlek!" (Jól van, mondjuk még szép, hogy rendesen mondja, elvégre hallotta már vagy egymilliószor.)
A mai napon Isten áldása volt, több okom van ezt gondolni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése