Régebben azt gondoltam, a buszsofőrök munkája a legnehezebb a világon. Nekik folyamatosan figyelni kell, nem bambulhatnak el, nem szaladhatnak ki mosdóba akkor, amikor akarnak (fontos :D), stb. Sokszor mosolyogtam magamban azon: ha úgy alakulna, hogy buszsofőrnek kell felcsapnom, valószínűleg naponta megtörténne, hogy a végállomáson kapnék észbe, hogy basszus, egyetlen megállóban sem álltam meg, úgy elmerültem a gondolataimban.

Ma már tudom, az anyaság sem kívánja meg kevésbé az állandó készenlétet és figyelést, és egy fél másodperc bambulás ebben a munkakörben (pardon, hivatásban) is beláthatatlan következményekkel járhat.

Mindennap eldöntöm, hogy másnap majd minden egyes káreseményt, aranyos de furcsa gyermeki tettet feljegyzek, de aztán akkora a pörgés, hogy még ha eszembe jutna, akkor sem lenne időm rá. Mint egy huszonnégy órás capoeira-bemutató - felgyorsítva (tudom, hogy már éltem ezzel a hasonlattal). Őt elkapom, azt összeszedem, amazt kiborítják és százfelé gurul, ő meg közben leesik, megvigasztalom, közben az meg felforr... 

Most is csak összevissza képek vannak előttem: ahogy Szotymi szétharapott kukabúvárral rágózik; ahogy áll a folyosón meztelenül, és a - basszus, GYEREKZÁRAS - kupakot lecsavarva széles mozdulatokkal hinti szét a babaolajat a folyosón (Mimmó még a kádban, én a nappaliban, mert akkor hoztam ki Szotymit, közöttünk a babaolaj). Ahogy állva, az asztalra borulva reggelizek velük, hogy biztonságban tudjam az asztalra folyton felmászó gyerekeket is - meg a tányérokat is az asztalra folyton felmászó gyerekektől. Ahogy szétrántják a szekrényen a gyerekzárat, és LÁTOM a szemükben felvillanni, hogy "Aha, szóval így kell!". Ahogy ragyogó szemekkel tapsikolnak, hogy "Zabpehely, zabpehely!" - csak üresen és szárazon kérik, és egyikük a padlóra szórja, másikuk a felfordított fellépőbe. Ahogy kétszáz darab matchboxot borítanak egy ládányi játékszerszám közé. Aztán fociznak benne. Ahogy kiszóratják a szőnyegre a pötyit, hogy tutira elég legyen minden színből, aztán élvezettel szétcsapkodják, a pötyi meg száll mindenfelé: a folyosóra, a szekrény alá, a komódra...

Ahogy az ékszereimet nézegetve elszakad egy-egy lánc, ők pedig lelkesen nyalják fel a földről a pár milliméteres gyöngyöket, miközben én, mint a hülye, próbálom kézzel elsöprögetni előlük.

Ahogy telepakolják a fagyasztót hűtőmágnessel, és ahogy mirelit spenótot meg sóskát tesznek a lábuk alá, és röhögnek, hogy sítalp. (Tényleg.) Ahogy a legfinomabb reggeli vagy ebéd közben előrántanak egy zacskó mirelit sült krumplit, és azt rágcsálják.

Ahogy Szotymi megtépi Mimmó haját, és amikor Mimmó sírni kezd végre, akkor a hátát simogatja: "Semmi baj... Jól van, jól van." Ahogy kinyitom előttük a gyerekszoba ajtóját, és mintha (bocs, gyerekek!) birkákat engednék ki az akolból, úgy vágtatnak: egyik a lépcsős tetejű szekrényre szalad fel, a másik az emeletes ágyra, ott feláll a korlátra lábujjhegyen, és a ruhásszekrény tetején kutat. És amikor a nagy sietségben lobog a hajuk...

Amint Szotymi letép egy kis wc-papírt, bedobja a wc-be - majd utána is nyúl, hogy megigazítsa...

Ahogy lélekszakadva, mintha az életük múlna rajta, rohannak a karomba, amikor valamelyik szomszéd beizzítja a fúróját (mint például ma egész délelőtt).

Ahogy a Nyúl fintorogva turkálja a bőséges reggelit, majd utána azt mondja a megértő apjának, hogy ő még éhes. Amikor elvonul pár filctollal, aztán egy egész alkaros tetoválással bukkan elő. Ahogy labdáznak, én lefektetem a szabályokat (ne hangosan a szomszédok miatt, és csak semmi törékenyre ne), majd két másodperc múlva hangosan csattan a labda az ablakon.

Amikor délelőtt gombócba gyűrve megtalálom az ágy alatt a Nyúl drága fehér pólóját, mert titokban mégsem azt vette fel, amit kikészítettem neki. (Azt valamiért egyszerűen képtelen felvenni, utálja, pedig nagyon menő.)

Ahogy összeszedek és elpakolok valamit, ők meg közben három másikat borítanak ki, szednek elő.

Ahogy meztelenül elrohannak tőlem, és a fenekükkel körömvirágkrémet kennek a tévére. (Fenék alakban.)

Ahogy elfordítják a fejüket és szájzárat kapnak a fogkefe láttán. (Az öblögetés bezzeg nagyon megy, egész nap csinálnák, imádnak köpni.)

És amikor végre elalszik mind.

Egyenként. 

És már vinném be őt a helyére, csak adok még egy utolsó puszit a sima kis arcára. A halántékára. A homlokára is. A feje tetejére, az illat miatt. Mmm, ez de jó, ide még egyet adok. Aztán elfordítja a fejét. Akkor a másik oldalra is adok. Átöleli a nyakamat. (Vigyorgok, hogy köszönöm, Istenem, pedig tudom, hogy amikor hálás vagyok, akkor másnap tutira jól megver. Hajnali keléssel, egész napos visítással, fájdalommal, mikor mivel.)

Jaj, ez a puha, szőke, selymes haj de jó az arcomnak.

Ó, hát még ez a göndör kóc.

Na de ez a rövidre nyírt, gyerekillatú, sűrű haj meg aztán...

És azt is látom, amikor lefekszem végre én is, de felébrednek rá, és kezdődik az első éjszakai szoptatás. Egy (vagy három?)  óra múlva a második.

A buszsofőrök is szoktak huszonnégyezni?