Szotyminak aztán vasárnap éjjel már 40 fok fölött volt a láza. (Utoljára 40-nél mértem, és akkor a végtagjai még nem voltak melegek, szóval emelkedett.) Ha már ő szenvedett, szenvedtem én is, ha meg már én szenvedtem, szenvedett a családom is, ami úgy nézett ki, hogy mivel kúp nem volt itthon (másnap tudtam meg, hogy valójában volt, csak lejárt), az utolsó adag lázcsillapítót szuszpenziót pedig kedvesen a nyakába köpte, mint mindig, két alkalommal is hűtőfürdőzéssel ütöttük el az időt, miközben Szotymika úgy üvöltött, hogy zengett a ház. (Az a ház, amelyben itt aludt Saab, aki másnap 6-ra ment volna dolgozni, Dzidze, aki 7-re, Anyukám, aki fél 6-ra, meg Apa, akinek 8-kor volt jelenése.)
Anya felkelt hozzánk éjjel 1-kor, 2-kor és 3-kor úgy, hogy 4-kor már amúgy is kelnie kellett készülődni (ld. "az én családom a legcsodálatosabb"). Saab aznap nem is ment munkába, ugyanis a munkahelyén szálló vasportól már régebben iszonyat fájdalmasan begyulladt a szeme, és új adag gyógyszert kellett íratnia, miután az egész hétvégét végigszenvedte itthon. (Amikor már aludni tudott volna végre, akkor meg mi ordítottuk fel.)
Hétfőn a szomszéd faluban volt rendelés, gondoltam, majd átvergődünk valahogy Saabbal meg a három gyerekkel, de Dzidze hazatelefonált munkából (ld. "az én családom a legcsodálatosabb"), hogy átugrik velünk, így aztán hazajött, átvitt a rongybabaként viselkedő, bágyadt Szotymival az orvoshoz, majd visszament dolgozni. Az orvosnál jó páran voltak, de előreengedtek minket, a dokinéni pedig megállapította, hogy torokgyulladása van a lányomnak, és írt fel neki lázcsillapítót, meg antibiotikumot. Utóbbit teljesen felesleges volt kiváltani, fel se bontottam (mert amúgy a mi dokinénink is antibiotikum-ellenes, meg én is, a lányom meg szájon-át-adható-gyógyszer-ellenes), viszont lázcsillapítót végre adtam neki, amitől hamarosan vissza is változott az én pörgős kislányommá.
(Míg mi a dokinál voltunk, addig Saab vigyázott a két fiamra, és ő csak utána biciklizett át fájós szemmel a rendelőbe, ld. "az én családom a legcsodálatosabb".)
Kedden reggelre aztán apró piros pöttyök borították el Szotymi mellkasát, pár a végtagjain is volt, és piros foltok lepték el az arcát. Ijesztően nézett ki, én pedig végigpörgettem magamban mindent, amit elronthattam, kihagyhattam, és ami ezek következménye lehet. Kínomban, míg arra vártam, hogy felhívhassam a védőnőnket, feltettem Szotymi fotóját a kedvenc közösségem oldalára, ahol kedves ismeretlen ismerősöm rávágta: háromnapos láz. Rémlett, hogy korábban olvastam erről, de most utánanéztem, és ott állt előttem Szotymi állapotának tűpontos leírása: az első napokban magas láz, utána a kiütések, bónuszként torokgyulladás. Vírus, csak lázat csillapítsunk, pár nap alatt elmúlik...
Majdnem sírtam a megkönnyebbüléstől. Persze aztán figyeltem őt egyfolytában, mi van, ha ez vagy az... De Szotymi láza a második lázcsillapító kúp után elmúlt és nem is jött vissza. A pöttyök és foltok már estére sem voltak olyan durvák, szerdán még tovább halványodtak, mára már szinte semmi sem maradt.
Tegnap Szotymi a falusi színpadról gyakorolta a rocksztárságnak a tömegbe ugrós részét, azaz nekifutásból repült a karomba a színpadról Mimmóval egyetemben, de legalább csak felváltva.
Szerintem megmarad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése