Megint nincs időm írni, de legalább a fiatalok aludtak ma annyit, hogy ki tudtam takarítani a fürdőszobát (az én-időmben, ugyebár). Fantasztikus érzés most bemenni oda. (Utálok ott takarítani, ezért ritkábban teszem, mint kellene, ezért mindig nagyon ocsmány, mire odajutok, és ezért utálok ott takarítani.) Hálából 3 órát dekkoltunk a játszótéren. 

Ja, annyi változás van még az életünkben, hogy most már Mimmó is kimászik a babakocsiból (ezúton szeretném kérdezni a tisztelt alkotótól, hogy mégis hogy gondolta ezt az ötpontos biztonsági övet, mire lesz majd jó a nagy semmin kívül?), így ma pl. két felnőtt ember segítségével tudtam egyáltalán elindulni velük az ovi elől. Igen, továbbra is azt vallom, hogy egyre jobb velük, de ezeket a délutáni kijöveteleket az oviból szívesen elcserélném valaki olyannal, aki nagy mellénnyel hirdeti, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen. (Egyszer majd elmesélem, hogyan zajlik egy ilyen oviajtón való kijövés az utcára kétéves, erős akaratú ikrekkel, felnőtt segítség nélkül - szerintem lehetne olimpiai sportág egyébként.  Úristen, még most is majdnem bőgök, ha csak eszembe jut a mai délután, ha meg még az is, hogy holnap is lesz ilyen...)

Amúgy tényleg csodásak, értelmesek és szórakoztatóak mindhárman, és az életünk csupa vidám mókacagás, kivéve azt a napi kb. 18 órát, amikor az idegeimen táncolnak. Imádom őket, de azért olyan jó lenne csak pár perc naponta csendben-nyugalomban, hogy összeszedhessem magam. Egy kávé, amit nem vernek ki a kezemből és nem dobálnak tele mágnesgolyóval... vagy egy étkezés ülve, evőeszközökkel, közbeiktatott pelenkázás nélkül...

De most jut eszembe, hogy nem is akartam panaszkodni, csak megmutatni őket.