LCD: "Szotymika, éhes vagy?"
Szotymi: "Neeem... Szerintem nem."

Szotymi hintázik, a Nyúl meg rángatja a hintát. Szotymi megelégeli: "NyúlKAAA! Viselkedjél!"

Mimmó a kanapé támlájáról ugrál a kinyitott kanapéra. Mondom neki, hogy ne csinálja, mert kitöri a nyakát. Azért csak megy egy következő körre. Kommentálja is: "Leugrok. Kitöröm a nyakam." Ugrik. Utána: "Leugrottam. Kitörtem a nyakam." Szerencsére ő sem mindig mond igazat.

A Nyúl felpörögve, minden ok nélkül odakiabál Mimmónak: "Hülye!" Mimmó felháborodva ránéz: "Te vagy hülye."

Őszintén szólva nagyon élvezem, hogy beszélnek, még ha néha khm... félre is kell fordítanom idegenek előtt, amit mondanak. (Szotyminak volt pár hete, amikor arra volt rászokva, hogy "Aú, g*ci!", pedig ez a szó az a ritka kivétel, amit mi soha nem használunk* és még én is felhördülök, ha valaki kiejti a száján. Voltak izzasztó pillanataim a pesti tömegjátszótéren, amikor a csúszdáról leérkezve megütötte a popóját.)

Azt hiszem, ez életünk egyik legviccesebb és legélvezetesebb szakasza a külső nehézségek ellenére is. Meg a szinte állandó vonyítás (gyerekek) és ordítás (jómagam, ugyebár, majd pár percen belül minden további felnőtt is, aki az adott lakcímen épp megtalálható) ellenére is.

*Oviból azért haza lehet hozatni a gyerekkel.