Szerdán meg az történt, hogy Szotymi egy órán belül kétszer is olyan kellemetlen bonyodalomba keveredett, amelyben nagy szerepe volt a paradicsomlevesnek.
Ebből már kitaláltad, nyilván, hogy paradicsomlevest főztem, amit ők pont olyan mérhetetlenül imádnak, amennyire mérhetetlenül én utálom utána mosni a ruháikat, de semmi baj, mert mindenért kárpótol a látvány, hogy boldogan döntik magukba az ételt. Na mármost, amikor a betűtésztát öntöttem a levesbe, akkor a két kicsinek természetesen adni kellett néhány darab száraztésztát, adtam is egy-egy kis műanyag tálkába, ők kicsipegették belőle, aztán a tálkák az asztalon maradtak. (Igen, én ilyen trehány vagyok, hogy simán képes vagyok tálat felejteni az asztalon, vagy órákig átlépegetni ugyanazt a dömpert főzés közben ahelyett, hogy eltenném. Egyrészt már immunis is vagyok a szanaszét heverő tárgyak látványára - másképp már megőrültem volna - másrészt meg néha fellázadok és elkezdek ilyen csakazértse játékot játszani. Mondjuk előbb-utóbb veszítek, hiszen ha tényleg megvárnám, hogy ők tegyenek el maguk után valamit, akkor már térdig járnánk a játékban, fülpucolóban, sörösüvegben és férfizokniban, ugyebár...)
Aztán később leültek enni a gyerekek a következő elrendezésben: a Nyúl a konyhaasztalnál, mert ő már feléri az asztalt, a kicsik meg az asztal előtt a szétszedett etetőszék asztalkájánál két kisszéken ülve. A Nyúl épp a harmadik tányér levesnél tartott (igen), amikor Szotymi gondolt egyet, villámsebesen fellépett a székéből a konyhaasztalra, hogyaszongya ő sétál egyet, kiszellőzteti a fejét, vagy nem is tudom, mire gondolhatott, a lényeg, hogy a következő lépéssel rálépett az egyik lefordított kis műanyag tálkára, ami megcsúszott a lába alatt, Szotymika pedig még épp le tudta csapni a kezét, hogy ne essen egy óriásit az asztalon, vagy éppen az asztalról.
Le tudta csapni - egyenesen a Nyúl tányérjába. A leves pedig azonmód gyönyörű, piros ívet leírva csapódott a Nyúl szépséges, szeplős arcára, a ruhájára, és mögötte a fehér falra is természetesen. Szotymi a következő másodpercben már túl is tette magát a dolgon, de szegény Nyúl keservesen sírni kezdett a megaláztatástól, én meg kicsit még örültem is, hogy végre vigasztalhatom, és végre nem ő a rossz. Reméltem, ettől kicsit ő is jobban érzi magát.
Miután megvolt a teljes nagygenerál a kádban, majd befejezték az evést, elvonultak, én pedig elkezdtem összeszedni a tányérokat. A tányérok pakolásának hangja általában nálunk újabb evési ingert vált ki legalább az egyik gyerekből, most is így történt. Megjelent Szotymika, leült az asztalkájához, és kért egy újabb tányér levest. Na erről a kisasztalosdiról azt kell még tudni, hogy elég hamar elegem lett abból, hogy a konyhapadlón ide-oda csúszkálnak a székekkel meg az asztallal, úgyhogy mostanában minden étkezésnél lerakom alájuk a polifoam jógaszőnyegemet. (Eredeti céljára már nemigen használom, hiszen ha jógázni támadna is kedvem, csak úgy éjfél után lenne hozzá tiszta a levegő, de olyankor meg rendszerint nincs már bennem túl nagy elszántság.) Na mármost igaz, hogy így a továbbiakban nem tudnak elcsúszni a székükkel, ellenben kiválóan tudnak billegni a széken, a szék hátsó lába kiválóan meg tud akadni a polifoamban, ők pedig kiválóan hanyatt tudnak esni. Így történt ez most is, Szotymi a pillanat törtrésze alatt billent hanyatt, a fejét beverte a padlóba (oda már nem ért el a polifoam), de ezúton szeretném megköszönni az őrangyalának, hogy nem egy fél centivel arrébb esett, mert akkor valószínűleg szétvágta volna a fejét a polc sarka (amelyen egyébként volt sarokvédő - ajánlom mindenkinek a dm sarokvédőit, mert egyszerűen gyönyörűek -, de ők nemrég az összeset leoperálták, ami a lakásban van volt).
A dolog szépsége pedig az, hogy én mindkét esetben ott voltam, csak egyszerűen lassú vagyok. Amikor fellépett az asztalra, nyilván én is rögtön felpattantam, és nyúltam utána, de már épp késő volt, amikor hanyatt sikerült esnie, akkor meg szintén nyúltam utána, de már csak a szék lábát tudtam megfogni... További szaranyák, mögöttem sorakozó!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése