A gyerekeim most már tényleg társalognak, egy gyerekek közötti párbeszédnél nincs cukibb. Tegnap a Nyúl leült Szotymi mellé: "Szia Zozikaaa! Hát mi volt a bölcsiben, mesélj!" Mire a kislányom szomorkásan csücsörítve válaszolt: "Sírtam. Anya elment a bölcsiből." És beszélgettek tovább, én meg hallgattam és ájuldoztam a gyönyörűségtől, hogy az én gyerekeim válaszolgatnak egymásnak. (Igaz, ezt megelőzően a Nyúl végigpuffogta az utat, először azért, mert nem megyünk a sötétben arra a játszótérre, amelyikre a haverjáék, de az egy körülkerítetlen, bokrokkal körülvett játszótér, amerre sűrűn sétáltatnak kutyákat, és nem akartam, hogy a kicsik elszökjenek/kutyaszarba lépjenek. Másodszor meg azért, mert a pékségben nem kapott tök fölöslegesen egy 200 Ft-os édes péksüteményt - amire mindig durván ráégetik a mogyorókrémet -, csak sajtos négyest. Igen, elismerem, nyomorúságos élete van.)

Mimmó is beszélget velük, de ő inkább ilyen általános bölcsességeket oszt meg, vagy a saját gondolatait, vagy az én figyelmeztetéseimet szajkózza. Kicsit magának való, ugyanakkor nagyon figyel a testvéreire, nagyon szereti őket, és nagyon vigyáz Szotymira. De tegnap például szoptattam őket (eeegen, még mindig), és amikor elegem lett és elvettem tőlük a dolgokat, Mimmó így méltatlankodott: "Add ide! Az nem a tiéd!"

A legjobban viszont az tetszett tőle, amikor kiderült számomra, hogy ő se szereti a középszerű dolgokat, pont, mint én. Nála mindig nagyon kell vigyázni például a víz hőmérsékletére, amikor mosdatom, mert a múltkor épp azon háborodott fel: "Ez nagyon langyooos!", nyafogott.

Tegnap amúgy csoda történt, mert amikor mentem értük a bölcsibe alvás környékén, nem hallottam ordítást. Később kijött a gondozónő és mondta, hogy Szotymi alszik, Mimmó csak fekszik, bár legalább ő is az ágyban van. Aztán kicsivel később hallottam az én szőke kiscicám angyalhangját: "Zozikaaa! Zozikaaa!", mondogatta kedvesen a tesójának, és mivel az ébresztés sikeres volt, rövid úton ki is tessékelték őket egy "nem tudom, mi lesz így velük"-sóhaj kíséretében.