A hisztikirálynő

Elmagyaráztam múltkor Szotyminak, hogy azért kell bölcsibe járnia, hogy én el tudjak menni dolgozni, mert azért kapok pénzt, és abból tudok nekik venni mindenfélét. "Nincs pénzed?", kérdezte tágra nyílt szemekkel. "Én adok neked!" Akkor ki kellett szaladnom valamiért, és amikor visszamentem a szobába, azt láttam, hogy Szotymi mindent kipakolt a tárcámból, és a kezében tart néhány pénzérmét. "Látod? Van pénz!" Kicsi drágám...

Tegnap este megint beszélgettünk erről, amikor az ölembe bújva azt kérte, hogy ne hagyjam ott a bölcsiben. "De tudod, hogy hamarosan munkába kell mennem." "Nincs munka! Be vannak zárva a munkák!", próbált meggyőzni. Ilyenkor megszakad a szívem.

Szotymi továbbra is rühell nélkülem maradni a bölcsiben, bár látom rajta, hogy kezdi tudomásul venni: sajnos akkor is maradnia kell, ha nem akar. Én ugyanígy voltam az ovival, emlékszem az érzésre, a beletörődésre, hogy nem fognak értem jönni, és a végtelen szomorúságra. Esküszöm, emlékszem, pedig hároméves voltam. Ezért aztán maximálisan megértem szegény Szotymit, pedig vele jól bánnak a bölcsiben (remélem), na meg ott a tesója is, nekem viszont senkim se volt ott, csak Ica Óvónéni, aki mintha azért létezett volna, hogy megkeserítse az életemet. ("Megtéplek!", ez volt a szavajárása, egyszer meséltem róla.)

Tegnap reggel elkezdtem írni egy bejegyzést a tegnapelőtti műsorról "Hiszti" címmel, mert akkor még nem tudtam, hogy a tegnapelőtti előadás csak kismiska volt ahhoz képest, ami egy nappal később jött...

Tegnapelőtt mentem értük délutánra ugye (miután délre már elmentem egyszer, de akkor hazajöhettem, mert a gyerekeim aludtak). Ilyenkor az történik, hogy kihozom őket a szobából, Mimmó rögtön felvágtat az öltöztetőben lévő pelenkázóra, azon állva lekapja a tükör előtti polcról a vécékulcsot, és azzal csapkodja a tükröt, vagy megpróbálja bedugni a konnektorba (gyerekdugós szerencsére), én meg olyan öt másodpercenként leveszem onnan, mert hogy veszi már ki magát, hogy hagyom a gyereket 120 centi magasban ugrálni. Máskor a pelenkázón fekve megnyitja a csapot és kezet most ("De szép csap!" - amióta nemrég ki kellett cserélni a mosogatónál a csaptelepet, ők azóta folyamatosan gyönyörködnek az újban, és minden más helyen is hangosan megcsodálják a csapokat.) Közben Szotymit öltöztetem, aki ilyenkor még nyugodt.

(Volt. 

Tegnapig.)

Futva végül csak összeszedem mindkettőt, aztán kimegyünk az előtérbe, ott parkolnak a bölcsi kismotorjai. A gyerekeim rápattannak egy-egyre, felkapom őket, kifeszegetem a kezükből a kormányt, vagy megpróbálom mézesmázosan rávenni őket, hogy segítsenek kitolni a babakocsit az ajtón, de ebben az esetben Mimmó az udvaron szökik el, persze nem az ő csoportjának a területére akkor se, hanem a másik oldalra. Viszont mentségére szóljon, hogy ha végre sikerül beraknom a kocsiba, akkor ő ott is marad, a drága, édes kismackóm.

Tegnapelőtt is így történt. Utána átmentünk oviba, mert elfelejtettem, hogy a Nyúlnak még épp hittanórája van. Nem akartam kikérni az óráról, így úgy döntöttem, elsétálok a kicsikkel addig a pár utcára lévő bankautomatához, hogy végre legyen már nálam készpénz. Az automatáig minden király volt, aztán Szotymi elkezdte mondani, hogy kekszet kér. Ez azért furcsa, mert még akkor se szoktak kekszet kérni, ha van itthon, hála az égnek, legalább azt nem szeretik, így aztán először nem is vettem komolyan. (Na meg rögtön uzsonna után hoztam el őket, szóval nem is lehetett éhes.) Aztán időhúzásként elsétáltunk a gyönyörű templomunkhoz, amit Mimmó imád, de Szotymi egyre hangosabban kezdett hisztizni. Kekszért is, meg azért is, hogy vegyem ki. (Ez utóbbit nem tehetem meg, mert egyrészt akkor Mimmó is ki akarna jönni, másrészt meg több, elég forgalmas úton is át kell tolnom a kocsit, ami egy kézzel nem megy, ráadásul egy kézzel őt se tudom biztonságosan tartani.)

Az elején még vigasztalgattam meg magyaráztam neki, de a végén már csak gépiesen válaszolgattam: "Persze, mindjárt." "Oké, mindjárt." "Ha hazaértünk, kiveszlek." Ő közben üvöltött, ilyenkor ledobálja a sapkáját és lerugdossa a cipőjét is, úgyhogy mentünk az úton a hidegben ordítva, ő csupasz fejjel, zokniban, és aki látott, bizonyára azt gondolta, hogy egy köcsög szadista vagyok. De őszintén szólva már fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Egyrészt majd' elsüllyedtem szégyenemben, másrészt meg borzasztóan sajnáltam is szegényt, mert tudom, hogy utál a kocsiban ülni, de amikor ennyire felidegesíti magát, akkor képes csak úgy hisztiből kiszaladni az útra, vagy mit tudom én... 

Mire visszaértünk az ovihoz, a kislányom véresre ordította a száját (gondolom, mert kicsit ki volt neki száradva), ráadásul úgy bekapkodta akkor a hideg levegőt, hogy estére már elég szépen köhögött. Aztán mire hazaértünk, megnyugodott (bár arra gondosan ügyelnek a gyerekeim, hogy amikor kiszállunk a liftből és nyitom az ajtót, akkor valamelyikük torkaszakadtából üvöltsön, hadd tudja meg mindenki, hogy megérkeztünk). Itthon pedig egész nap nem szállt ki az ölemből, egyszerűen egyfolytában hozzám kellett érnie, bújt, ölelgetett. Annyira sajnáltam!

Na de tegnap aztán überelte az előző napi viselkedését is.

Tegnap egyébként összesen négyszer mentem el itthonról: reggel elvittem őket, majd hazarohantam és elvittem a Nyúl focifelszerelését az oviba, mert ő elfelejtette vinni. Délben rohantam a bölcsibe, hogy ha nem alszanak, elhozhassam őket, de mivel aludtak, elküldött a gondozónő, és fél négyre mentem újra.

A terv az volt, hogy gyorsan kimegyünk a játszótérre, és megvárjuk ott, hogy a Nyúlék visszaérjenek az oviba a fociról fél ötkor. Bementem az ikrekért, a szőke hercegem kacagva repült a karomba (hogy aztán egy pillanattal később tojjon a fejemre, és repüljön tovább a pelenkázóra a tükröt csapkodni), és ott állt az én gyönyörűséges, fürtös kislányom is, csendesebben, mint megszoktam tőle, de aztán amikor megöleltem, átkarolta a nyakamat, én beleszagoltam a hajába...

Idilli jelenet vége.

A nadrágját még csak sikerült átcserélni a vastagabbra, bár azt is háromszor vette le, mondván, hogy ő akarja felvenni. Végül akkor haragítottam magamra, amikor levettem a vékony pólóját, hogy vastag pulcsit adjak rá helyette, azt, ami amúgy a kedvence. Ezzel küzdöttünk egy olyan öt percet. Aztán a cipőjét nem akarta felvenni, de a dzsekijét - na azt meg pláne nem. Sapkával is próbálkoztam párszor, így nagyjából feltöröltük vele az öltözőt, mert mindig levágta a padlóra. Próbáltam megnyugtatni, de semmi se segített, ő egyszerűen eldöntötte, hogy nem öltöztethetem föl. Közben Mimmót nagy nehezen sikerült, így még jobban ketyegett az óra, mert ha ő is bemelegszik és megfázik, akkor baj lesz (rólam akkorra már szakadt a víz). Ezalatt jöttek-mentek a családok (volt, hogy kettő felnőtt jött egy gyerekért, na az ő részvétteljes arcukat látva kaptam nevetőgörcsöt először. De tényleg, egyszerűen nem tudtam abbahagyni a röhögést, miközben a lányom toporzékolva üvöltött mellettem), és végül megfogtam a gyerekeimet, Szotyminak összeszedtem a cuccait, és mindenkitől elköszönve kivonultunk az előtérbe. Mimmó szokás szerint bölcsimotorra pattant, mi meg folytattuk a hadakozást Szotymival, miközben bamba birkaként bámultak meg minket a másik bölcsis csoportokba érkező szülők. Az előtérben újra elköszöntünk azoktól, akiket bent hagytunk, hiszen ők közben befejezték az öltözést, miközben mi még mindig a földön fetrengtünk cipőt-dzsekit markolászva.

Mimmót végül beraktam a kocsiba, és aztán elegem lett: a hónom alá kaptam Szotymit, és úgy, pulcsiban és zokniban kiviharzottam vele, hogy legalább az ajtón kívül legyünk. Gondoltam, ha majd megérzi a hideget, gyorsan fel akar öltözni. Nem akart. Csak üvölteni akart, meg a kezemben lenni, de onnan is kivergődött. Iszonyatos erőlködéssel végül csak ráadtam a dzsekit, de a babakocsiba egyszerűen nem bírtam belegyömöszölni. Volt, hogy a földön fetrengett, érted, az aszfalton, és közben őrjöngve üvöltött. 

Mialatt nekem az összes hajam a szemembe lógott még hátulról is, a kabátomból kicsúszott az öv, és azon rettegtem, hogy a nagy birkózásban mikor esek hanyatt a saját gyerekemben, vagy mikor ejtem le őt úgy, hogy komolyan megüti valamijét, egymás után mentek el mellettünk a szövetkabátos, csendes, higgadt, értelmiségi anyukák és apukák lehajtott fejjel, akik szemében nyilván én vagyok az Antikrisztus, a gyereknyúzó, gyilkos állat, a miféle-anya-az-ilyen. Pedig - és erre most nagyon büszke vagyok (szedjetek ti is magnéziumot meg b-vitaminokat) - még a hangomat is alig emeltem fel. Csak monoton hangon magyaráztam neki, ami szerintem amúgy még idegesítőbb, viszont ugyanúgy hatástalan, mint a veszekedés ("Légy szíves, maradj csendben, hogy el tudjam mondani, mit fogunk csinálni, elmegyünk az oviba, a játszótérre, haza, nagyon jó lesz, csak légy szíves, vedd föl a cipődet, na most már elég legyen, üljünk behe aha kohocsihibaha és menjünk már innen végre, stb."). Vagy bármi más...

Végül... tudom, tudom, de most ne, kérlek! Szóval végül elindultunk az oviba. A lányom zokniban gyalogolt. A járdán. Novemberben. Néha megálltunk (az 50 méteren), és felkínáltam neki a cipőjét. Akkor mindig újra toporzékolni kezdett. Néha beült a kocsiba két másodpercre. Néha elment mellettünk valaki, majd visszafordult, hogy jól az arcomba bámuljon. (Ezúton szeretném üdvözölni: "Szevasz, bunkókám, cseréljünk gyereket ma délutánra?")

Játszóterezés helyett tehát megtettünk egy 50 méteres utat, így éppen akkorra értünk oda az ovihoz, amikor az edző hozta vissza a Nyúlékat fociról, szóval végre volt szerencsém meglátni, kihez jár a fiam, és hát azt, hogy "volt szerencsém", szó szerint értsd, mert hát no... Múltkor azt írtam, hogy Magyarországon nem találni jó pasit, de azért találni, na, maradjunk ennyiben. :)

Az ovi előtt egyébként harmadszor is találkoztunk azzal a családdal, akiktől már kétszer elköszöntünk a bölcsiben, mert mire mi az ovihoz értünk, ők már a másik gyereküket is felöltöztették és hozták kifelé. Nagyon aranyosak voltak, mesélték, hogy az ő lányuknál is volt ilyen hiszti egyszer, aztán: "De milyen türelmes vagy, én már nem bírnám!", mondta az anyuka - és azt hiszem, ez a mondat segített, hogy ne omoljak össze :D

Bementünk a gyerekekkel az oviba szólni az óvónéninek, hogy elhozom a Nyulat (mert alapesetben foci után még bemennek uzsonnázni), itt már fel tudtam kapni Szotymit (hogy közszemlére tegyük az időközben feketére mocskolódott lila zokniját), ott még beégtünk néhány ember előtt (olyan lehetek, amikor rohangálok körbe-körbe a szekrény körül, meg a folyosón, mint a Reszkessetek betörők!-ben Kevin, amikor rájön, hogy elszökött a tesója veszélyes pókja, és elkezdi keresni), aztán már indulhattunk is haza.

Kicsit azért bevittem őket a játszótérre - HOGY MEGJUTALMAZZAM ŐKET, AMIÉRT OLYAN JÓK VOLTAK, BAZMEG (bár végül is 2:1 arányban azok voltak) -, onnan Mimmó még megpróbált párszor átszökni a kerítésen, de aztán hála Istennek olyan sötét lett, hogy ők is elhitték, hogy haza kell jönni.

Szotymika ekkorra már megszelídült teljesen, itthon pedig olyan csodálatosan aranyos volt, hogy elmondhatatlan. Táncolt, énekelt (Csigabiga, told ki szarvadat - tök egyedül végig), mesékből idézett szó szerint, bohóckodott, játszott. Egy kiscicává változott hirtelen. Na jó, egy pohár kakaót szántszándékkal kiborított a szoba padlójára, de ennyi. Mimmó ellenben átöntött fél liter vizet a flakonból egy másfél decis pohárba (szintén a szobában, de azokat az újságokat már úgyis ki akartam dobni), aztán kezet is mosott a fürdőszobában úgy, hogy a vizet pont a mosdókagyló peremére folyatta, ezúton szeretnék elnézést kérni az alsó szomszédoktól a beázásért és a kiabálásért.

Kicsit félek rettegek a délutántól. Ha van megbízható oroszlánszelídítő vagy ördögűző ismerősötök, esetleg megadnátok nekem az elérhetőségét? Köszönettel:

Egy "minek-ennek-gyerek-ha-nem-bír-vele" anyuka