Iskolai kihívások

Még jó régen döntöttem el, hogy én sosem fogom a gyerekeimet a tanulással csesztetni (kivéve persze, ha valami nagy baj lenne, de valahogy nem feltételeztem, hogy őket valaha is az a veszély fenyegetné, hogy nem felelnek meg valahol valakinek). Mondjuk ehhez mindig hozzágondoltam azt is, hogy valószínűleg teljesen felőröl majd az igyekezet, hogy ne követeljem tőlük a maximumot, és bizonyára összeroppanok, ha például csak a középmezőnyben lesznek egy közösségben (elég felidézni, hogyan kaptam sírógörcsöt minden alkalommal, amikor valamiből négyest kaptam). Azzal nem számoltam, hogy mire az iskoláig jutunk, akkorra a gyereknevelés már amúgy is kicsinál, és akkor is büszke leszek, ha reggelre egyik gyereknek se felejtem el kikészíteni a ruháját.

Na de az élet megint olyan szuperül megoldott mindent. A Nyúl gyakorlatilag a kezdetektől imád iskolába járni. Ez egyrészt a focinak köszönhető (azt meséltem, hogy rendesen leigazolták? Igaz, csak a suli csapatába, de nem tökmindegy?), heti négy edzése van, két egyesületi, meg kettő ilyen tinglitangli. A napjai nagy részét focikártyák cserélgetésével tölti (sajnos pár hete egy mocskos kis tolvaj a párhuzamos osztályból ellopott tőle 9-10 értékesebbet, és bár kiderült - bevallotta -, azóta se kaptuk vissza). A hétvége óta pedig a haja is olyan, mint Neymarnak. Tetkós nagyon büszke rá, szerinte még híres focista is lehet belőle, én viszont egyrészt nem akarom, hogy az legyen, másrészt meg szerintem már elkéstünk, mert ő csak hatéves kora óta jár focira (bár előtte nagyon sokszor dicsérték, hogy jól játszik, többek között egy edző is a Honvédtól), miközben egy csomó ismerősöm gyereke nagyjából azóta, hogy megtanult járni... Én nagyon remélem, hogy nem lesz csalódott, ha nem jut el oda, ahova Neymar, most viszont imádja a focit, ez határozza meg a napjait, ettől boldog, és csak ez a fontos. (Tegnap egyébként 5 azaz öt órán át rendezgette a focikártyáit az ágya tetején, amit én se hittem volna el, ha nem látom.)

Az iskola többi része, nevezetesen a tanulás úgy tűnik, semmi nehézséget nem okoz számára egyelőre. Kicsit fájlaltam, amikor rájöttem, hogy az ő érdeklődése és/vagy az én időm hiánya miatt ő nem fog megtanulni olvasni, mire iskolába megy, de már nem érdekel. A Nyúl ráadásul most már olvas. A pirított hagyma dobozától a focikártyákon és korábban sose látott könyveken át a rendszámokig elolvas mindent, ami a szeme elé kerül. Mint egy kis kódfejtő, olyan boldog, amikor összerak egy-egy szót vagy nevet. Borzasztóan lelkes, és látom rajta, hogy kíváncsi, hogy magáért csinálja, azért, mert tudni akarja, mi van leírva ott előtte.

Úgyhogy az az ötletem támadt, hogy üzeneteket írok neki. Egy A/4-es lapot felvágtam 16 részre, és egy-egy szót, neveket vagy rövid mondatokat írtam rájuk. Terveim szerint minden hajnalban berakok egyet a tolltartójába, hogy csak akkor lássa meg, amikor iskolában előveszi a ceruzáit. Az első napon azt kapta, hogy SZERETLEK, persze. Tök aranyos volt délután, vigyorogva köszönte meg. Másnap azt írtam amúgy, hogy OKOS VAGY, de van olyan cetli, amelyen az unokatesói neve áll, vagy csupán az, hogy TOLLTARTÓ :-D A tegnapi cetlin VALÉRIA volt, persze tudta ezt is.

Annyira büszke vagyok rá (ha ez még nem esett volna le eddig)!

Az iskolarendszerrel kapcsolatban egyelőre semmilyen problémám nincs, legfeljebb annyi, hogy kicsit megterhel a sok házi feladat. Ja, nem a Nyúlé, ő pikkpakk megcsinálja a napköziben. Az én házim, az terhel meg nagyon. Olyan az egész, mint egy éjszakai akadályfutás, az ember megfeszülve próbál beleadni mindent - és tényleg éjszaka -, nehogy az ő gyereke legyen az osztály trehánya, akinek semmije nincs ott soha, aki soha nem viszi be a kért biszbaszt, papírt vagy lovettát (gondolom, szükségtelen is mondanom, hogy Tetkós mindig a pótbefizetéskor fizet csak ebédet, mert a két rendes befizetési napon ő persze pont rohan), és/vagy akinek úgy néznek ki a dolgai, koszosan és szakadtan mintha egy gyerek cuccai lennének, nem egy tisztaság- és rendmániás felnőttéi...

A krepp-papír volt a legutóbbi kihívás, és mielőtt tövig rágnád a körmödet, jelentem, hogy megcsináltuk. Tetkós és én, közösen. Az volt, hogy még a szünet előtt beírták az üzenőbe, hogy kell 1-1 tekercs bordó, barna és sárga krepp-papír a szerdai technikaórára. Bejártam X db boltot, Tescot (ott van pár színben, háromszoros áron), Auchant (néhány pasztellszín, de legalább csak egy százas), stb. Szerinted lehet kapni bordó krepp-papírt az országban? Hát nem. Csak a kitüntetett helyeken. Barnát szintén. Tetkós végül betelefonált a közeli papírboltba. Náluk csak barna volt, de szerencsére van a közelünkben másik boltjuk, ott meg volt bordó - szóval két tekercs krepp-papírért cikáztunk a városban kocsival kedd este, de legalább meglett. Már csak annyi volt hátra, hogy minden tekercs egyik felét felvágjam kétcentinként, ezt szerda hajnalban dobtam össze. El is késtem munkából természetesen.

A kedvenc szívásom azonban mégis a Játékház - Feladatlapok I. elnevezésű förtelem, amit minden kétséget kizáróan az unatkozó felnőttek foglalkoztatására találtak ki. Ez egy 96 oldalas, vastag (úgy értem, a sima tankönyvektől vastagabb) lapokból álló könyv, amelynek a lapjait egyenként ki kell vágni, és felszabdalni apró cetlikre, amelyek betűket, szótagokat vagy képeket tartalmaznak, és laponként borítékba rakni őket. Az üzenőbe mindig beírják, hányas számú lapra lesz szükség. Első alkalommal jól fel is húztam magam azon, hogy el kell kezdenem 1-től beszámozni a lapokat, mert különben eltévesztem, az első lap ugyanis a könyv 3. oldalán volt. Vagdostam bőszen a lapokat (természetesen mindig vasárnap éjszakánként, hogy nehogy véletlenül egyszer kipihenten menjek dolgozni), már a 13. környékén jártunk, amikor a Nyúl közölte, hogy neki mindig rossz boríték van beadva. Mondom, mi??? Aztán hamar kiderült hogy szövegértési problémáim voltak, mert a tanár eleve oldalszámot ír, nem sorszámot... (Az elején még csodálkoztam is, miért a 3. borítékkal kezdik... és miért küldik haza felbontatlanul az 1. és 2. borítékot. Bár itt jegyezném meg, hogy az osztályfőnök azért gyanakodhatott volna, mit küldtem az 1. számú borítékban, a könyv borítóját, vagy mit?) Amikor leesett, hogy mi a probléma, gyorsan írtam neki egy levelet, hogy elrontottam, és szíveskedjen a már bent lévőket is hazaküldeni, hogy átszámozhassam. Tök aranyos levélben válaszolt, hogy semmi baj, most már majd jól csinálom. De nem küldte haza a beadottakat. És a Nyúlnak még két alkalommal nem volt jó a borítékja... :D

Ja, ebben egyébként nem az volt a legnagyobb szívás, hogy éjjel papírokat kellett vagdosni, hanem, hogy minden egyes cetli hátuljára ráírtam a nevét és a boríték számát is, hogy ha esetleg leesne az asztalról vagy összekeveredne valakiével, akkor is simán meglegyen. Pfff...

Aztán mi van még? Ja, nem mentem az első fogadóórájára, mert Tetkós pont aznap nem tudott a gyerekekért jönni. Valamint az ikrek szülőijére se mentem, mert pont akkor volt a jó régen megszervezett munkahelyi programunk. Aztán az SZMK-gyűlésre sem bírtam elmenni a másik SZMK-s helyett, aki nem ért volna rá, mert nekem csak aznap volt lehetőségem túlórázni. (Igen, néha Tetkós korábban eljön, hogy vigyázhasson a gyerekekre, mialatt én ledolgozom a mínuszaimat, amelyek úgy lesznek, hogy minden reggel elalszom, azaz csak 4:45-kor kelek fel, és így már elkések.)

Szóval összességében elmondható, hogy az iskola a Nyúlnak semmilyen kihívást nem jelent. Én viszont itt is alig bírom átugrani az akadályokat. A lexikonokban a "küzd, mint disznó a jégen" mondásnál az én fotóm lesz majd egyszer. Meg egy disznóé, persze.