Üzenetek a tolltartóban

Az előző bejegyzést még hetekkel ezelőtt írtam, csak most volt időm befejezni, de visszatérnék a mostani kedvenc témámra: az üzenetekre. Erre a dologra azért vagyok büszke, mert két ember is elismerően csodálkozott rá, akinek elmeséltem, ez a két ember pedig nem más volt, mint az édesanyám és az édesapám. Utóbbinak az elismerését elég nehéz bármivel kivívni (már úgy értem, hogy nekem), és anyukám is csak udvariasságból dicsér meg az esetek nagy részében, de ez az ötlet mindkettejüknek tetszett.

Szóval a múlt péntekig mindennap beraktam egy-egy üzenetet a fiam tolltartójába, kicsit gyakorlásképpen, de inkább azért, mert szerettem volna valamiféle kapcsolatot közöttünk úgy is, hogy nem vagyunk együtt. Hogy gondoljon rám napközben, és lássa, hogy én is gondoltam rá.

Mivel vasárnap 3 órát aludtam, hétfőn meg 5-öt, és ennek az átlaga még mindig csak 4, nem igazán voltam magamnál az elmúlt napokban, és nem is tudom, hogy az őrjítő fejfájás, amivel ma már itthon kellett maradnom, mert nem tudtam felkelni, a kialvatlanságnak köszönhető, vagy a suliból hazahozott vírus velejárója (mert hétfőn a Nyúl is fájlalta a fejét). Szóval a fentieknek köszönhetően a héten még nem tettem be neki üzenetet, mindhárom napon elfelejtettem, csak délután adtam oda utólag. Pedig elkészült a következő adag, és baromi jókat írtam neki! Most már vannak idézetek a közös kedvenc verseinkből, meg majd a továbbiakban a kedvenc meséinkből is lesznek, ez most jutott eszembe. Hú, szuper üzeneteket fogok neki írni, az tuti! Tudod, ilyeneket, hogy "Jól mondod, Matuka!", "A végtelenbe és tovább!" Vááá, alig várom, hogy új lapocskákat készítsek!

Igazából semmi sem fog ki rajta, mindent elolvas. Idegen neveket látva először elgondolkodik (mivel a focikártya tölti ki a napjai nagy részét, elég gyakran találkozik ilyenekkel), de aztán gyorsan összerakja fejben, hogy milyen általa hallott névre emlékeztet az, ami ott le van írva. 

Most ott tartunk, hogy Messengeren írogatott az apjának tegnap. Csak néhány mondatot, de hibátlanul, ezért Tetkós nem akarta elhinni, hogy ő volt. (Igazából az volt, hogy nagyon rosszul éreztem magam, fájt a szívem meg a karom is, és gondoltam, jó, ha tud segítséget hívni, ha bármi van, így megmutattam neki, hogyan kell belépni Messengerbe, hol vannak a nevek, és hogyan tud írni az apjának például.)

Alig van időm rá. Ő folyton gyakorol - még soha, egyetlen alkalommal se mondtam neki, hogy gyakoroljon, de van egy írást gyakorló füzete, amiben kb. 2-3 hét alatt már a 40. oldalon tart, mert ügyes akar lenni. (Jó, igazából a dicséretre megy, a piros pontokra meg matricákra, de kit izgat?) Tetkós szerint nem a mennyiségre, hanem a minőségre kéne mennie, ezt néha felvetem én is, de igazából ezt se tartom fontosnak. Él-vez-ze. Ez a lényeg.

Amikor nem gyakorol, akkor meg őrjöngve-hangoskodva játszik a kicsikkel, amiért én rájuk szólok, nem fogadnak szót, rájuk szólok, nem fogadnak szót, rájuk szólok, nem fogadnak szót, és így tovább, csak a hangerő egyre nagyobb.

Talán egyszer jobb lesz.