Tegnap este (késő este. Később, mint amikor a közvélekedés szerint egy gyereknek le kell feküdnie) úgy mostam fogat, hogy miközben a mosdókagyló fölé hajoltam, egy kisfiú feküdt a hátamon, és úgy lógatta le a karjait és a lábait, mint egy kis lajhár.

A pizsamás kisfiúk látványánál kevés szívet melengetőbb dolog van szerintem. Vegyük például Mimmót: egyrészt rendkívül cuki a flanellpizsamában, ami egy kicsit itt is - ott is lóg, másrészt a pizsama magában hordozza a közelgő megnyugvás ígéretét... ami egyébként egy hatalmas kamu. Ha éjjel 2-ig lenne dolgom, akkor ő éjjel 2-ig lézengene utánam, mint egy kis, piros ruhás, szőke szellem. Az utóbbi időben már tényleg meg se próbálja nélkülem lehunyni a szemét, muszáj mellette feküdnöm, márpedig amikor én lefekszem, tervek ide vagy oda, akkor vége a napnak. Ezzel nemcsak az alvási rituálénkról mondtam el mindent, hanem az esti tornáról (azon túl a testem állapotáról) és a takarításról (azon túl a lakás általános állapotáról) is.