Pöttyöcskék

Minden évben, valamikor tavasz végén vagy nyár elején van egy éjszaka, amikor megjelenik nálunk egy tündér. Odaszáll az alvó Nyúlhoz, suhint egyet a varázspálcájával, amitől icipici csillagokkal telik meg a szoba. A csillagok leszállnak, eltűnnek, de amelyik a Nyúl arcára hull, az aranyló szeplővé válik.

A Nyúl utálja a csillagocskáit, hiába mondom neki, hogy egy tökéletes szeplős orrtól nincs szebb, és ahogy barnul és szeplősödik az arca, úgy lesz egyre feltűnőbb a szeme kéksége, a nyár végére egészen ragyogó. Talán később majd megszereti (remélem, őt nem veri meg Isten a későbbiekben olyan csúnya bőrrel, mint amilyen az enyém).

Idén a tündérnek kicsit több ideje volt, szétnézett nálunk és látta, hogy a másik szobában alszik még két gyerek. Így aztán pár nap múlva visszajött, a varázspálcájában egy újabb suhintásnyi csillagporral, aminek a nagy részét Szotymika szép kis arcára szórta, a maradékot meg a szőke hercegre hintette. Most aztán háromból három arcocskán vannak aranypöttyök, a Nyúlnál jól láthatóan, Szotyminál még nem annyira, de vele mindig úgy voltam, hogy amikor odahajolok hozzá, akkor utána újra és újra meg akarom nézni közelről, hogy ez a kis pillangó most tényleg ennyire szép, vagy csak nem figyeltem meg elég jól. Nem gondoltam volna, hogy pár pöttyöcskével tovább lehet tökéletesíteni. Mimmónál meg egyelőre olyan halványak a szeplők, hogy csak akkor látszanak, ha odahajol az ember egy puszira (vagy inkább többre, mert babaillatú, pici orrú gyerekeknek az ember általában nem egyetlen puszit ad egyszerre).

Varázslatosak. Amikor kicsit kívülről tudom nézni magunkat, elvonatkoztatva a körülményektől, akkor tisztán látom, hogy mennyire szerencsés vagyok.

(Bár a viselkedésükről és a fantasztikus családi életünkről is írhatnék egyszer egy ódát... vagy mondjuk "Csodálatos pillanatok az úton hazafelé" vagy "Játszótéren köttetett, soha el nem múló barátságaim" címmel... hmmm...)