Szuttó

A logopédus azt üzente a dadussal (nekem már nem ír, amióta a múltkor válaszoltam neki), hogy sokat kell gyakorolni Mimmóval. Hát jó, bár egyelőre azért is megveregettem a vállam gondolatban, hogy vasárnap este sikerült odacsalogatni a gyakorolnivaló fölé a fiamat. Azt mondjuk nem látom át, hogy a helyes beszédhez miért a színezésen át vezet az út, de nem is vagyok szakember, szóval nyilván hagyjam. (A múltkori üzenetében azon toporzékolt nekem, hogy ne segítsek a színezésben, mert így, hogy belenyúlok, nem fog tudni vele együtt dolgozni. Én szívesen levezettem volna neki, hogy a fiam mesésen színez velem felnőtteknek való színezőket, de megbolondul az olyan kihívás nélküli feladatoktól, hogy színezzen életnagyságú szilvát, és nincs több órám a könyörgésre vasárnap este, de mindössze fél oldalam volt a válaszra, és mérgemben túl nagy betűkkel írtam, szóval a felnőtt színezőkkel kapcsolatos mondat már nem fért ki, na meg hát úgyse érdekli, ő kitombolta magát, hogy érezzen magam hülyének, és annyi).

Gyakorlásra viszont tényleg nagy szükség van, több hangot is hibásan ejt a hercegem, de ezt a megállapítást nem tudom nem kiegészíteni, szóval "hibásan, de pont emiatt tüneményesen cukin".

Nemrég a Nyúl vagy a tévén játszott, vagy a testvéreivel, amikor azt kiabálta valakire, hogy "suttyó". (Ez nekem sokkal csúnyább egy csomó szónál.) Beszóltam neki a fürdőből: "Mit mondtál???" Mire Mimmó készségesen válaszolt: "Szuttó!" És akkor persze elolvadtam. Később ezt a történetet teljesen elfelejtettem, de előbb még elmeséltem Anyának, és akkor jöttem rá, hogy ez is a családi történetek egyike lett, amikor Anya pár napja megkérdezte, amikor beszéltünk: "Na és a kis Szuttó hogy van?"

Egyébként most mászott ki az utazóágyból  űrhajós pizsamában ide, a karomba.