Szotymikának az utóbbi időben fontos téma a halál (nem emlékszem, meséltem-e már, és lusta vagyok visszakeresni). Egészen pontosan az, hogy én mikor halok meg, és hogyan lehetne megúszni, hogy elveszítsük egymást.

"Anya, én annyira de annyira szeretlek, és soha nem akarom, hogy meghalj! Én veled egy sírban akarok lenni! Egy temetőben."

És emlékszem, hogy kábé ennyi idősen pontosan ilyen gondolataim voltak, kétségbeesetten kerestem a módját, hogy kicselezzem a halált és örökre együtt maradhassak az anyukámmal.

Ma a rossz álmokról beszélgettünk. Arról faggattak, hogy nekem milyen rossz álmaim szoktak lenni, és én is kérdezgettem őket. Szotymi azt mondta, ő múltkor álmodott egy nagyon rosszat. Érdekelt, hogy mit, de nem volt hajlandó elárulni, csak ennyit, hogy nagyon rossz volt. És emlékszem, akkor is mesélte rögtön, amikor megtörtént, de akkor sem lehetett kihúzni belőle, mi volt az. Nem mondta el senki másnak sem, de biztos vagyok benne, hogy ha felnőttkorában beszélgetünk erről a bizonyos álomról, még akkor is eszébe fog jutni. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a halállal kapcsolatos.