Ez is micsoda dolog már, nem? Négy napja volt a szülinapjuk (legalábbis amikor elkezdtem írni ezt a bejegyzést egy hete), és még csak nem is írtam aznap semmit. Sőt: nem is történt aznap semmi különös, játszótereztünk, itthon meg hisztiztünk, ahogyan bármely másik napon. A bölcsiben azért persze volt nagy szülinapi bulijuk nassolással, koronával, ajándékkal, meg nem igazi tortán igazi gyertyával (= elfújhatóval - imádják elfújni a gyertyát).

És nyugi, otthon a hosszú hétvégén már volt egy hatalmas ünneplés sok vendéggel, csodás tortákkal és rengeteg remek ajándékkal. Csak épp pont aznap nem volt semmi.

Amikor hazaértünk, szokásomhoz eltérően most direkt nem ragaszkodtam annyira a "rendes ételhez", tortát tettem eléjük (mármint nem úgy, mint a képen, persze), de bele se piszkáltak (soha többé nem lesz formatortája egyik gyereknek sem, nincs az az ember, aki szereti a marcipánt, pláne nem egy gyerek és pláne nem egy tonnányit), de ők magocskát kértek, chia magot zabpehellyel. Mondom, hogy van ez, hát ennek fordítva kellene történnie, nektek kéne édességért könyörögni, nekem meg ehetetlen magokat tukmálni, de ők mindig meg tudnak lepni. (Mondjuk egyvalamivel nem leptek meg még soha: azzal, hogy nem hisztiznek a játszótértől a bejárati ajtóig egyet sem, pedig azt is el tudnám viselni.)

Mindennap ki tudnak csinálni annyira, hogy este már tökmindegynek érzem, hogy ha lefekszem, elalszom vagy meghalok. Tökmindegynek, és egyformán esélyesnek. (Továbbra is úgy gondolom, hogy ez nem csupán rajtunk múlik, és élhetnénk jobban is, mármint boldogabban, még pontosabban: lehetnék ettől sokkal boldogabb is, hogy őket is boldogabbá tudjam tenni, de már beletörődtem, hogy egyelőre ez van.)

Minden egyes nappal egyre könnyebb velük. Minden egyes nappal egyre okosabbak, és annyira csodálatosak, hogy sokszor elég csak rájuk pillantani, és teljesen megváltozik a hangulatom.

Imádom őket. Az illatukat, a hangjukat, a gyönyörű, tiszta tekintetüket, és a hajukat, ugyebár. Sokszor úgy szólok nekik: "szép szőke", "gyönyörű göndör", "csodaszép szeplős", ami tudom, hogy túlzás, de ha te lennél az anyjuk, tuti, hogy te is pont így neveznéd őket. Imádom, ahogy Szotymi énekel és számol (a hetet valamiért kihagyja, de egyébként mindent megszámol, pl. a betűket a pólómon), ahogy Mimmó táncol (úgy rázza a seggecskéjét, te jó ég!) és dolgozik (mert neki különböző fontos munkái vannak), jaj, minden mozdulatuk olyan aranyos!

És amikor megyek értük a bölcsibe, és mosolyogva rohannak hozzám, hogy átöleljenek... igen, azt hiszem, azt szeretem bennük a legjobban, hogy szeretnek.

Imádom, hogy Mimmó azzal jelzi: álmos, hogy hoz egy könyvet (sajnos többnyire Bogyó és Babócát, de ezt is úgy imádom, hogy tudnak dönteni), Szotymi pedig azzal, hogy szól: menjünk fogat mosni. A szokásaikat, a kis szertartásaikat, a zenéket, amiket hallgatnak, a kedvenc ruháikat, mindent, amitől ők - ők. Imádom (már persze most, hogy két órája alszanak), hogy folyton veszekszenek. Mindig, de tényleg. Itt mindig visít valaki, az egyiknek mindig kell valami, ami a másiknál van, és mindig van valakinek valami teljesíthetetlen, irreális kívánsága.

Ja és igen, azt is imádom, bár a szívem szerintem nem sokáig bírja, hogy annyira pörgősek és bátrak és vagányak. Hogy leszarják, mi mennyire veszélyes, és hogy ki látja őket (tehát az én tetteimet leginkább meghatározó dolgokat). Hogy mindig a mászóka tetején vannak és a hintának mindig a lehető legmagasabbra kell szállni. Hogy

Egyszer valami videóhoz azt írtam a Nyúlról, hogy "a kis csodánk", és ha a gyerekeimről gondolkodom úgy távolról, még mindig ez a kifejezés ugrik be. Hogy csodák. Ezen a ponton mindig elszégyellem magam, amikor tudatosul, mennyire kicsin múlt minden, és mennyire hatalmas dolog ez, hogy velük lehetek... Ettől nagyobb ajándékot nem tudok elképzelni, és fogalmam sincs, miért bízott bennem Isten annyira, hogy őket küldte nekem, mert azon kívül, hogy bolondulok mindhármukért, még nem igazán sikerült bizonyítanom nála...

Hát így vagyunk. Egyre jobban!