A balerina motorosdzsekiben

Szotymi mostanában már nem sír reggel.

Eredetileg nekem 6-kor kell indulnom otthonról, ami a gyakorlatban sajnos mindig 6:20 lesz, de ha már 6:20, akkor hétszentség, hogy a buszmegállóba érve még tíz percet kell várni a tetves buszra, és átszállásnál se az expressz járatot sikerül elcsípnem, hanem a hosszabb útvonalút (amit egyébként egyáltalán nem bánok, mert imádom Kőbányát, és imádok nézelődni, a késést meg majd ledolgozom pénteken a... hát a kibaszott énidőmben, de már mindegy). 

Amióta az ovi kezdődött (na jó, bölcsiben is volt rá példa) Szotyminak lett az a szokása, hogy felébredt, miközben készülődtem, bömbölt, én visszafeküdtem vele, és addig babusgattam, míg el nem aludt. Aztán folytattam a készülődést, ő megint felébredt... végül úgy slisszoltam ki az ajtón, hogy Tetkós lefejtette a nyakamból az ordító Szotymit, akinek az üvöltése a másodperces kiszökésem alatt valószínűleg felverte az egész szomszédságot (lehetőséget biztosítva, hogy megint gondoljanak rólunk valami nekem nem tetszőt). A múlt héten még ordítva könyörgött, hogy vigyem magammal. "Kérlek, hadd menjek veled munkába, csak megnézem, milyen színű a poharad." Nyelvtanilag tökéletes mondatokban, zokogva sorolta az indokokat, hogy neki miért velem kell ma jönnie, miért nem Mimmóval oviba.

Volt, olyan is, hogy a produkciót Mimmóval együtt adták elő, és bele se merek gondolni, milyen hangerőn ment a műsor nálunk hajnalok hajnalán, miután eljöttem otthonról (mert nem gondolom, hogy Tetkós ordítás nélkül tudta volna kezelni a helyzetet). De Mimmó, ahogy egyre komolyabb férfivé válik, már ügyet sem vet a lelépésemre, alszik tovább egyedül az ágyában (Szotymi mellettem alszik, és nemrég még Mimmó is kimászott hozzám éjszaka, de már nem). A szőke haja szétterül a kék lepedőn, alszik az én csodálatos testű, tökéletes kicsi férfim, és tojik az ilyen női rinyálós performanszokra, amilyeneket Szotymi alakított még a közelmúltban is.

A héten valahogy változtak a dolgok. Az egyik napon ugyan nem aludt vissza Szotymi, de amikor összebújtunk a takaró alatt, és ő magzatpózba gömbölyödve odadugta hozzám a fürtös fejét (a tejcsoki jut eszembe a haja színéről még mindig), egy csomó puszival végül megnevettettem. Annyira, hogy még akkor is nevetett, amikor kimentem az ajtón, és hallottam, ahogy a tesóját ébresztgeti: "Mimmó, ébredj, Anya most megy munkába!" Inkább elinaltam gyorsan.

Szerettem volna mellette maradni. Olyan jó illata van. Átölelem, és még a takarón keresztül is érzem a gerincét. Nagyon vékony, könnyű, mint egy kismacska. Egyszerűen csodálatos - kecses, finom mozdulatai vannak, minden vékony rajta, de annyira formás, néha szinte irigylem, amiért olyan tökéletes nő már most, amilyen én sose voltam, és nem is valószínű már, hogy leszek. Az oviban az első napon olyan magától értetődően, teljes biztonsággal ment végig egy pár centis magasságban felállított, gerendaszerű rúdon, hogy abban a pillanatban eldöntöttem, amint neki is lehet (és ő is akar), járni fog ritmikus gimnasztikára. 

Amikor viszont fut a lakásban egy szál bugyiban a többiek után a bozontos, állandóan kócos hajával, Maugli jut róla eszembe. Egy kis elvadult, ösztönös, természetes kisfiú. És óbégatni is úgy tud - eszméletlenül erős, éles hangja és varázslatos hangszíne van, picit rekedtes, amit mindenki szóvá tesz. 

Amikor szoknyában szalad, és a haja copfban, az megint más, mert olyankor meg olyan, mint Csingiling. A nagy, alsószoknyás, harang alakú szoknyából* kikandikáló két kis cingár, balerinacipős lábáról egyszerűen nem bírja az ember levenni a szemét. 

Teljesen más érzés, amikor Mimmó ölel át a két kis izmos karjával, amikor ő bújik hozzám az egyenes hátával, és amikor Szotymi fonja a nyakam köré az icipici, vékonyka karjait. És mindkét gyerekbe teljesen, halálosan "ugyanannyira" szerelmes vagyok. Mindháromba. De a Nyúl nemigen szokott ölelgetni, ha meg én megölelem, az rögtön átmegy valami akrobatikus majomcsüngésbe, tudod, hogy tartsam meg, és ő akkor valahogy lóg - ami lassan de biztosan ki fogja majd csinálni a hátamat.

Szóval reggel, amikor ölelgetem az ágyban, mindig átfut rajtam, hogy jó lenne maradni. Egész nap ölelgetni. De aztán elhessegetem a gondolatot, és elindulok, mert tudom, hogy ha maradnék, akkor belebolondulnék. Kegyetlenül hangzik, de akkor is. Így csodálatos ez a pár perc, hogy utána menni kell. És így csodálatos a délután is, amikor meglátjuk egymást újra. (Aztán az elkövetkező 1-2 óra a játszótéren... na azt inkább hagyjuk, de nem az ő hibájuk, hogy a rémálmaim között toronymagasan vezet a játszóterezés.)

A második olyan napon, amikor már nem sírt, kijött utánam a folyosóra. (Akkor már ott volt az apja is, hogy megfogja, ha kell.) Megpuszilgattam még utoljára, ő meg csak állt lehajtott fejjel, és nem csimpaszkodott a nyakamba, nem is sírt, nem is kapott dührohamot. Csak állt, és hagyta, hogy átöleljem és pusziljam. És amikor az utcáról visszanéztem, láttam, hogy ott ül az ablakban, és ide-oda ingatja a kis fehér tenyerét. Végig integetett, amíg el nem tűntem a látóteréből. Pedig most nem is kértem.

Az én erős, vagány, pillekönnyű balerinám.

*Hallod, kilós Hádában vettem Tarjánban, de életem egyik legjobb vásárlása volt: hófehér, és Minnie egerek, meg halványkék, -rózsaszín és -sárga foltok díszítik, úgyhogy bármilyen fagyival eszi le, sose fogja megtudni senki. A Szegedi Vadasparkban például ötünk közül csak ő kért nyelvfestős jégkrémet. A vadiúj fehér pólójának mondjuk szerintem annyi (akciós volt, ismersz, de azért sajnálom), ezt két mosás után mondom, na de a szoknya! A szoknya, az állja a sarat.